Benke István: Telkibánya bányászatának története (Közlemények a magyarországi ásványi nyersanyagok történetéből 11., Miskolc – Rudabánya, 2001)

A MAGYAR BÁNYÁSZAT ELSŐ ÉVSZÁZADAI - Az Árpádkori bányászat

4. Erdélyi Érchegység és környéke 5. Nyugat-magyarországi vasvidék A 13. századig nem adható egyértelmű válasz arra, hogy kik bányászkodhattak ebben az időben hazánk területén. A honfoglalást megelőző évszázadokból a szervezett ércbányászatnak sem írásos, sem régészeti nyomai eddig nem lelhetők fel. A kifejlett germán és szláv bányászat említése több történésznél csak föltételezés bizonyítékok nélkül. Ha lett volna a 10. században a Kárpát-medence északi részén ezüstbányászat, akkor a kalandozók, amint korábban olvasható, nem mentek volna el 953-ban Morvaországon és Csehországon keresztül egészen az Érchegységig, hogy ott működő ezüstbányához jussanak. Feltételezhető, hogy a 11-12. századi magyarországi bányászatban külföldről beszerzett szakképzett rabszolgák tevékenykedtek, akik - valószínűleg - a kevert etnikumú várnépekkel vegyülve végezhették a bányászati-kohászati munka különböző fázisait. A szepességi hagyomány szerint a 11. században már lengyel bányász-rabszolgákkal műveltettek bányákat a Gölnic-patak völgyében. A magyar történetírás a 12. századhoz és II. Gézához köti a nagyobb arányú szervezett, nyugatról történő betelepítést. Bár semmilyen kézzelfogható bizonyíték nincs erre vonatkozóan, mégis el kell fogadni azt a feltételezést, hogy három jelentős ezüstbányászati központ, Selmecbánya, Gölnicbánya és Radna ekkor kerül német hospesek kezére. A fejlett bányászati és kohászati ismeretekkel rendelkező németalföldi telepesek ekkor emelték nyugati színvonalra a magyarországi bányászatot, jelentős mértékben megnövelve a termelést. A fennmaradt adatok