Uzsoki András: Adalékok az aranymosás történetéhez és technikájához (Érc- és Ásványbányászati Múzeumi Füzetek 31., Rudabánya, 2004)
Aranymosás Közép-Európában - A dunai aranymosás
egyszer megjelennek aranyászni, meg kell őket zálogolni és az aranyászatban akadályozni és őket eltiltani, mert ezen jognak a közbirtokosság régi idők óta tettlegesen birtokában van... " A 20. század elejétől Bertalan István Lipót községi aranyász volt az utolsó bérlője a tejfalusi aranymosó-helyeknek. A szigetközi települések jelentős részében éltek arany ászok, de a leghíresebb aranyász-község Ásvány volt. Timajfy László adatai szerint 1831-ben 72 család élt ebből a foglalkozásból, 1870-ben pedig 102 ásványi aranyászt tartottak nyilván. Általában apáról fiúra öröklődött a mesterség, és a családnevek alapján évszázadokra visszamenően nyomon követhetők művelői. Az ásványi aranymosók által évente nyert nemesfém mennyiségére a következő két adat világít rá: 1852-ben Horváth András 182 gramm aranyat szolgáltatott be, míg Bősi Márton 216 grammot. Az ásványiak még az 1940-es években is aranyásztak, bár ekkoriban már csak csekély eredménnyel. A mosás minden fortélyát kitűnően ismerték, ezen kívül tapasztalataikat nemzedékről nemzedékre halmozva, gazdagítva a Duna távolabbi vidékeit is bejárták ladikjaikkal, amíg lehetett. Már a múlt században megfordultak az ausztriai Duna-szakaszon, déli irányban ellátogattak Dunaföldvár térségébe, felkeresték a Dráva aranymosásra alkalmas torlatait, és eljutottak a Garam és a Vág folyóra is. De igazi munkaterületük a szigetközi Duna-ágak szigetvilága maradt mindvégig. A Csallóközben is élénk aranymosás folyt még a 19. században Somorja, Vajka, Doborgaz, Bodak, Szap, Kolozsnéma községek határában, de sokan még a 20. században is űzték apáik ősi mesterségét.