Münnich Adolf: A felső-magyarországi bányapolgárság története (1895) (Érc- és Ásványbányászati Múzeumi Füzetek 30., Rudabánya, 2003)

aknák, hányók, tárnák, vájatvégek, szénégető helyek és kohóművek stb. Hogy sok virágzásnak indult bányamű veszedelmes háboruskodások és iszonyatos dögvészek folytán aláh any átlőtt és tönkre ment s napjainkig a legvégső pusztulásnak induit». Az 1750-ik évben még üzem alatt álló bányákat a vörösréznek bécsi mázsánként 27—30 Rfrtra leszállott ára miatt nem mivel hették tovább, valamint azért sem, mert a kincstár által beváltott nyersérczet csak 13 —14 hónap múlva fizették ki és mert a bányatársulatok csak nagy nehezen jutottak fához. Minthogy ezekben az években csak a nyersréz beváltásáról van szó, bizonyos, hogy a bányák magok olvasztották fel érczöket, a miről a még mai napon is sok helyütt az erdőben feltalálható rézsalak-hányók tanúskodnak, valamint hogy a bányapolgárnak német elnevezését: «Waldbürger» onnan lehet származtatni, mert a bányatulajdonosok érczeiket abban az időben «im Walde» az erdőben olvasztották meg és olvasztott .állapotban bocsátották árúba. Az a nyomasztó helyzet, mely a bányákra nehezedett, arra kényszerítette a társulatokat, hogy folyamodványt intézzenek magasabb helyre, mely latin nyelven fogalmazva következőleg volt aláírva: Inclytae universitatis humillimi servi et resp. contribuentes miseri urbariarii Gottus Scep. Ezalatt Karner H. Mátyás sen. felszólította Rhael Antalt, hogy indítsanak közös actíót ; e felszólításnak következménye volt, hogy