Szojka Gyula: A természet a néphitben, tekintettel a dobsinai babonákra és népmondákra (1884) (Érc- és Ásványbányászati Múzeumi Füzetek 26., Rudabánya, 2002)

em véletlen, hanem öntudatos és mélyen jelentős jellemvonása a néphitnek, hogy a növényeknek és állatoknak halhatatlan lelket tulajdonított vagy hogy őket magukat isteni lényekké változtatta. A természetnek örökön örökké ismétlődő tüneményei fölkeltették az emberben a örökkévalóság eszméjét. A megfogamzott eszme pedig vágyat szült, vágyat : örökkévalónak lenni. Az öröklétet lehetetlenné tette az embernek a halál. A maga lelke halhatatlanságának pedig még nem jutott volt tudatára. Keres hát magán kívül halhatatlan lényeket. Keresés ha nem talál, alkot mindenható képzelnie erejével. Testi halált nem haló szellemlényekké tette az állatokat és mégis látnia kellett — halálukat. Halhatatlanság utáni vágya tehát oly lények alkotására ösztönözte, a melyek hasonlóan a csillagokhoz egyáltalán nem halnak meg. Megteremtette a Jé m ónokat, A démonok mintegy átmenetet képeznek a szellemek gyanánt tisztelt állatoktól az istenekhez. Alakjuk már nem állati. Eredetök, lakásuk és halalmuk titokzatos és megfoghatatlan. Rejtélyes minden, a mit tesznek. Eletök nem folyik az állati vagy emberi lények élete folyása szerint. Némely mythosban meghalnak ugyan, de csak sokszázéves élet után. — A néphitben élő démonok azon elem szerint, a melyben élnek, több osztályba elkülöníthetők. Szárazföldi démonok a törpék, a koboldok, az óriások ; v i z i démonok a vizi tündérek, a hableányok stb. Ezekről egyenként és részletesen beszélnem felesleges. Hisz mindegyikünk lelkében ott zengenek még édes véghangjai azon regéknek', a melyeket oly örömest hallgattunk mi gyermekek, mikor az öregek sejtelmes halk hangon beszélték. Egyenként elmondani a regevilág ezen cso-