Hála József, Landgraf Ildikó: Magyarországi bányászmondák (Érc- és Ásványbányászati Múzeumi füzetek 24-25., Rudabánya, 2001)

Válogatás a magyarországi bányászmondákból

Egyszer éppen magában búslakodott, amikor valaki nevén szólította. Csodálkozva tekintett körül, ki szólítja. Néz jobbra, nem lát senkit, néz balra, ott sem látott senkit. Ekkor felállt és megfordult, hát a szénfalon egy gyönyörű szép tündér állt és mosolygott a vájár felé. — Tudom, hogy szegény vagy és kitartó, én segítek neked. Gazdaggá teszlek! Ezt mondta és csillogó vesszőjével megérintette a szénfalat. S ekkor csodák csodája, elkezdett omlani a szénfal. A bányászfíú alig tudott hátrahúzódni a leomló csillogó, fekete szén elől. A tündér még mindig ott állt mellette. A fiú bámuló szemekkel nézett rá. — Köszönöm — mondta remegő hanggal és csodálkozva nyúlt az egyik széndarab után, hogy meggyőződjék arról, valóban az volt, de mire a tündérnek meg akarta köszönni, az már nem volt ott. A szegény vájár jó fizetést kapott és nem éhezett többé.

347 (Sajószentpéter) 3. 7. Tabu 145. Volt bányamanó, de csak régen, amikor még éjfélkor nem volt szabad dolgozni, mert akkor járt a bányamanó, s aki dolgozott, annak baja lett. Hát nem is dolgoztunk. Akkoriban hattól-hadg tartott a munkaidő, így hát éjfélkor lehetett valamit pihenni. De aludni nem igen lehetett a patkányoktól, bár volt azért, aki aludt. Egy kicsit pihentünk, amíg elmúlt a bányamanó ideje. De aztán, amikor új rend jött, meg új bérezés, akkor dolgozni kellett éjfélkor is. Onnantól fogva nem volt manójárás éjfélkor.

348 (Várpalota) 146. A bergmanli hirtelen jelent meg és hirtelen el is tűnt. Soha nem tudhatták, hogy merre járt. Nem szerette, ha valaki fütyült vagy káromkodott, könnyen megharagudott és olyankor valami baj lett a bányában.

349 (Salgóbánya) 147. Ugy mondják, hogy a bergmandlik egész kicsikék voltak. Piros sapkájuk volt és kis lámpával jártak. Ha valaki káromkodott vagy fütyült, azt megbüntették, az nem tudott keresni, de aki szívesen dolgozott, azt ók is segítették.

350 (Hosszúhetény) 148. Nagyon jól ment egy időben a bulénereknek, mert sok volt az érc. A fiatalok meg tiszteletlenek voltak és fütyültek a bányában. A bányarémek ezt nem szeretik, a füttyszótól menekülnek. Ahol fütyülnek, ott mindig valami szerencsétlenség történik. El is vitték a bányarémek a kincset a mélybe. Jött egy vetés s azon lecsúszott a kincs. Ez lépten-nyomon előfor-