Hála József, Landgraf Ildikó: Magyarországi bányászmondák (Érc- és Ásványbányászati Múzeumi füzetek 24-25., Rudabánya, 2001)
Válogatás a magyarországi bányászmondákból
jó ember, terád még víg és boldog élet vár, csak fogadd meg tanácsomat, igen gazdag ember leszel. De az a kikötésem, hogy ne mondd el senkinek, hogy kitől kaptad a tanácsot, mert akkor nem teljesül be. Most pedig kelj fel és menj el oda, ahol a kutatásaid legutóbb végezted, az ásatástól jobbra kb. egy ölnyi távolságra ássál egy métert előre és utána lefelé egy jó rőföt, ha ezt így megteszed, dőlni fog az arany. Ez az álma elbűvölte és megkérte hitelezőit, hogy várjanak még néhány napot, minden adósságát kifizeti. A hitelezők nehezen, de mégis belementek ebbe, ő pedig azon nyomban neki is fogott a csákányozásnak azon a helyen, amelyet álmában a törpe megjelölt neki. Az ott dolgozó emberei csak nézték, hogy ez az úr megbolondult-e, vagy többet ivott a kelleténél, hogy ilyen vad dühvel esett neki a sziklának. De ő a hozzáintézett kérdésekre még választ sem adott, hanem vad irammal tépte tovább a köveket. Homlokáról csorgott a veríték, de ő nem tágított, s mint félőrült, úgy dolgozott. Alig telt el jó másfél óra, amikor erősebben bevágott egy nagy kőbe és egy lapot feszített le, aminek megtörténte után kb. 75 kg színarany por alakjában omlott a lábához, csak össze kellett söpörnie. Erre fel a munkások dermedtségükből felébredtek és azonnal ők is nekifogtak. Rábukkantak egy aranyérre, ahonnan másfél hónapon keresztül mintegy három mázsa aranyat termeltek ki. Ebből az aranyból Eördögh egy 127 kg-os teázó garnitúrát csináltatott és azt személyesen vitte el I. Ferenc József királynak ajándékba. A király nagyon megörült neki, el is fogadta és viszonzásul bárói rangra emelte az aranyásó tanítót. Később sokat dőzsölt és osztogatta boldog-boldogtalannak az aranyakat, míg végül annyira elosztogatta, hogy teljesen nincstelenül, Pesten egy szegényházban halt meg, mindenkitől elhagyatva. Ez a törpe egy igen jóindulatú törpe lehetett, aki nyomra vezette az aranyásót. 290 (Karancsberény) 88. Majdik András 1850 körül egyedül dolgozott a „jobbi" bányában, midőn egyszerre nagy világosság lett s előtte állott vadonat uj rendruhában a bányapásztor. Habár igen sáros volt a munkahely, a bányapásztor ruháján egy porszemet sem lehetett volna találni, ugy ragyogott minden a tisztaságtól. Majdik oda volt a nagy csodálkozásában, midőn a bányapásztor csengő erős hangon megszólalt: „Dicsértessék az Ur Jézus Krisztus!" Erre Majdik önkénytelenül letérdelt, keresztet vetett magára s válaszolt, hogy: „Mindörökké Amen!" „Szerencséd! — szólt most a bányapásztor — hogy féled az Úristent, mert máskülönben vége lett volna az életednekl De mivel most nagyon megéheztem, azért eredj haza futtig futva s hozzál nekem egy fazékba tokányt tejjel, de figyelmeztedek, hogy siess s senkinek egy szót se szólj mert ha megteszed a parancsomat, megmutatom neked, hol van a bánya kincse." Szaladt haza Majdik András, ahogy csak birt, de a háznál senki sem volt otthon; a felesége oda volt az erdőre fáért, azonkívül a tehén kint volt a csordában. Bejárta a szomszédokat, de hiába, nem tudott kapni se tejet, se málét. Végre nagy sokára hazajött a felesége s hamar megfőzték a tokányt, nagy nehezen kerítettek tejet is s nagy sietve ment Majdik az étellel a bányába. Mikor épen a bánya szájához ért, akkor ütött a toronyóra 12-őt, s elharangozták a delet. Erre Majdik még hamar imádkozott egy verset, de már késő volt, mert bemenvén a bányába, a bányapásztort nem találta ott, az eltűnt s soha többé nem látta. 291 (Felsőbánya)
