Hála József, Landgraf Ildikó: Magyarországi bányászmondák (Érc- és Ásványbányászati Múzeumi füzetek 24-25., Rudabánya, 2001)

Válogatás a magyarországi bányászmondákból

ték magukat mindenféle kövekkel, ősszel már se hirük, se hamvuk nem volt. Mindenki gúnyolta ezeket a napbarnitotta embereket, a pásztorok kövekkel dobálták, ók azonban nyugodtan felszedték ezeket, mintegy azt mondogatták: „Kár azokkal az ásványokkal igy bánni, többet érnek azok, mint a ti teheneitek!" Egyszer éjnek idején egy Dréta (András) nevü bányászhoz állit be két ilyen velencei ember. Arra kérik, hogy jó jutalomért hozzon magával egy csákányt, majd hasznát veszi. Azzal elindultak a kuperpark (rézhegy) felé, tetején letelepedtek. Az egyik olasz levág néhány vesszőt és azokkal egymás után megüti a szikla oldalát. E közben megnyilik a hegy s Dréta azon veszi magát észre, hogy valami szép teremben van, melynek fala csakúgy csillog az aranytól és ezüsttől. A mint magához tért bámulásából, csákányával egy darab aranyat üt le és azt tarsolyába rejti. — Alig tette ezt meg, rögtön két óriási kutya jelenik meg, az egyik olasz pedig a megrémült embernek segítségére siet és vesszejével elüti a haragos állatot. Majd megparancsolja Drétának, hog)' a szikla oldaláról szedjen le egy rakás követ, azt rakja a magával hozott zsákba. Az a kő pedig nem volt egyéb, mint színarany, melynek fénye vakitólag hatott a szorgalmasan dolgozó bányász szemére. Az olasz újból megütötte a hegy oldalát s erre a varázsütésre ismét oda kerültek, a hol ez előtt voltak. Drétát elkergették, mivel ez az egyik velencei szavai szerint már ugy is elvette jutalmát. A kétségbe esett ember csak később vette észre, hogy az a darab nincs már nála. A velenceiek eltűntek, vele együtt a Dréta nyugalma is. Ezóta napról-napra ott lehetett őt látni a Kuperparkon, a hogy mogyoróvesszőkkel verdesi a hegy oldalát, de ez nem nyílott ki, mert az olaszok valami bűvös mondást használtak, mit Dréta elfelejtett. A hegy már egészen kopár, de nem mindenki tudja hogy miért. Hát bizony a szerencséden mind kivagdosta a mogyoró cserjéket az édes remény fejében.

245 (Dobsina) 43. Ennek utána egyszer a gazdámmal egy földesúri temetésre mentünk. Ezen végül még táncoltak is, de csak egészen gyászos, sírvavigadó táncot, amihez egy pár sirató asszony énekelt és sírdogált. Egy darab idő múlva oda jött egy úr és tót muzsikusánál megrendelte a tri sto vdovi tanec-et - vagyis a háromszáz özvegyasszony táncát. No ilyen furcsát még nem hallottam. Énekeltek és sírtak is hozzá tánc közben. Különös látni- és hallani való volt. Valósággal pogány szokásnak tűnt fel előttem. Este a vacsoránál megkérdeztem a zenésztől, vagy akarom mondani a magyar muzsikustól (aki minden fogáshoz, vagy tálhoz más más nótát, vagy szonátát tudott játszani, így a savanyúkáposztához a savanyúkáposzta-, a libához, a libaszonátát, a sülthöz a pecsenye- és minden más ételhez a megfelelő más nótát), honnan a háromszáz özvegyasszony tánca elnevezés? Mire ő, mint aki úri bajtársával a dudással együtt hírneves és közkedvelt udvari belső muzsikus volt, a következő felvilágosítást adta. Egy ízben a Nagybánya nevű, aranyban is gazdag erdélyi határváros közelében fekvő bányában számos tárna összeomlott s több száz embert ütött agyon a föld alatt, akik után háromszáz özvegy maradt. Erre a bánya tulajdonosa, egy erdélyi fejedelem, aki épp akkor ott helyben időzött, összehívatta a megözvegyült asszonyokat, összes megmaradt bányabeli szolgáival egyetemben lakomára, s be is rúgatta őket, de elhallgatta, hogy férjük meghalt. Végül mind a háromszázan egyidejűleg táncra kerekedtek. Erre megmutatta a mulatókat főúri vendégeinek ezekkel a szavakkal: „Urak, ez ritka tánc! Bizonyosan életetekben sem