Hála József, Landgraf Ildikó: Magyarországi bányászmondák (Érc- és Ásványbányászati Múzeumi füzetek 24-25., Rudabánya, 2001)

Válogatás a magyarországi bányászmondákból

minket. Hogy ennek elejét vehessük, jónak látom ezt a nagy kincset a földbe temetni. Én majd ki fogom ennek a fa toronytói való távolságát mérni, és e dtkot csak fiamnak mondom el, ő az ő fiának és igy tovább. Mindaddig a föld mélyében marad az ezüst, mig jobb idők nem járnak népünkre." — „Maradjon ott!" kiáltották mindnyájan chorusban. — „Helyes! Most pedig esküdjetek meg erre ünnepélyesen! Mily örömmel fogják utódaink sirunkat megkoszorúzni, ha majd megtudják, hogy mennyire szivünkön viseltük az ő jólétüket." — A temérdek ezüstöt szépen elásták, azt a helyet pedig teljesen egyenlővé tették az anyafölddel. Megállapodásuk szerint Jirk kimérte, hogy mily távolban fekszik a kincs a fa toronytól s ezt közölte fiával. Mikor a rablók ismét eljöttek látogatóba, a remélt ezüst helyett csak üres hordókat találtak. Erre bosszúból felgyújtották az egész várost, a toronynyal sem tettek kivételt. A város idő folytán újból felépült, uj tornyot emeltek, de ez már más helyre került. Jirk unokái már hiába méregették a 150 lépést minden irányban, a kincsre nem akadtak rá. Senki sem tudta, hogy hol volt a régi torony, senki sem tudta, és még ma sem tudja, hogy hol van a kincs elásva. Nekünk pedig vigasztalásul szolgálhat az a tudat, hogy mégse került a martalócok kezébe az a sok ezüst. Hátha még akad oly szerencsés halandó, ki megtalálja az elrejtett kincset.

224 (Dobsina) 2.3. Háborúk, katasztrófák 2.3.1. Tatárok 22. A hagyomány szerint már a tatárjárás korában erődített város volt, s földúlatását házi pávák akadályozták meg, melyek, mint a római Capitolium lúdjai, mikor az ellenség a falak felé nyomult, oly lármát csaptak, hogy a város alvó lakóit fölébresztették. így sikerűit az ellenség rohamát visszaverni.

225 (Körmöcbánya) 23. Akkor még a város főtere puszta volt, és virított benne a kökörcsény. A dombok peremin kis házakban laktak a bányászok. Egyszer csak egy este a Morgó felől hatalmas morajlást lehetett hallani, és keleten nagy vörös láng lobbant az égen. Mindenki csodára gondolt, csak egy öregasszony tudta, hogy jönnek a tatárok. A férfinép csak sápadozott, a fehércselédek meg jajongtak, visongtak. - Az erdők moraja üzente meg a veszedelmet, az erdő fog elrejteni bennünket! mondta az öregasszony, azzal az asszonyok mind elindultak az erdőbe. Mikor már a domboldalon jártak, visszanéztek. Hát látták, hogy a Zazar partján csak úgy vágtat a tenger sok lovas felfelé, mert a férfiak már elvesztették a csatát. Erre elhamvadt az asszonyokban a reménység, akár a gyertyaláng. Mindenkinek vót kit siratni. Sírtak is, mint a záporeső, csak úgy csorgott a könnyük. Ettől aztán a kis Zazar zúgó, zajgó áradattá dagadozott, s szembe-