Zsámboki László szerk.: Péch Antal (1822-1895) kisebb munkái (A Bányászat, Kohászat és Földtan Klasszikusai 7., Miskolc – Rudabánya, 1993

Péch Antalról pár szót (Zs.L.)

x 245 x Kísért a hasonlóság Pech Antal kora és a mai kor körülményei között: 1867-ben az újonnan szerveződő, s korábbi modern polgári példákra nem támaszkodható magyar államiság egy velejéig központosított, erősen bürokratikus, döntő súlyú kincstári-állami termeléssel vegetáló bánya- és kohóipart örökölt, amelynél a rentabilitás kérdése újdonságként merült föl. Kézenfekvőnek látszott, hogy - a parlamenti honatyák és a sajtó szavalókórusának egyhangú kísérete mellett - az állam vonuljon ki e két alapvető iparágból, s ezzel gyakorlatilag hagyja magára, éljen ahogy tud. Pech Antal azonban - mint meggyőződéses szakember - szembehelyezkedett a politikai széljárással, s bizonyára az ő tevékenysége is közrejátszott, hogy az elkövetkező évtizedekben a hazai kőszénés vasércbányászat, s a vaskohászat hatalmas arányú fejlődésnek indult. Félévszázad iparpolitikája, Wekerle és Baross törekvései, Kerpely vasipar-szervező zsenialitása mind-mind a péchantali fundamentumon nyugodtak. De halgassuk meg néhány gondolatát 1873-ban írott jelentésének előszavából: „Azon nemzetíjazdászati elv, mely szerint az iparűzés nem tartozik az állam rendes föladatai közzé, csak oly esetekben szolgálhat helyes vezérfonalul, melyekben az állami és magánipar közötti