Hadobás Sándor szerk.: Bányászattörténeti Közlemények 2. (Rudabánya, 2006)

Szakirodalom - Eltűnő szakmák emlékezete. (Hadobás Sándor)

(például Rudabánya, Kurityán stb.), így ennél jóval több helyen folyt az ifjú bányásznemzedék nevelése. A későbbiekben megismerkedhetünk a vájárképzés tanszemélyzetével, a szakmai és a közismereti tárgyak tanterveivel, oktatásának módszertani kérdéseivel. Meggyőződhetünk arról, hogy magas színvonalú munkát végeztek az intézetekben tevékenykedő pedagógusok és szakoktatók, mind elméleti, mind pedig gyakorlati téren. Nem véletlen, hogy a magyar bányászok Európa-szerte jó hírnévnek örvendtek. Néhol még napjainkban is igényt tartanak szakismeretükre (pl. Spanyolországban). A technikai fejlődés idővel új szakmák megjelenését vonta maga után a bányaiparban is, amivel az oktatásnak lépést kellett tartani. A bánya-elektrolakatosok képzését az egyre inkább tért hódító villamosítás és gépesítés követelte meg az 1950-es években. A vájár mellett ez vált az iparág második legfontosabb foglakozásává. A könyvből nem maradhatott ki a mélyfúró és kútüzemeltető szakma oktatástörténetéről szóló fejezet sem. Az előbbire a bányaipar egésze igényt tartott, az utóbbiak viszont csak a kőolaj- és földgáztermelésben kaptak meghatározó szerepet. Olvashatunk kialakulásukról, oktatásuk megindulásának körülményeiről, a tantervekről, a tankönyvekről és sok más érdekességről. A következő fejezetek hasznosan egészítik ki a munka lényegi részét. (A BDSZ és a bányászati szakképzés; A bányászati adatszolgáltatás és az oktatás, képzés adatai; Összefoglaló áttekintés a szakmunkásképzés változásai; Életutak. ) Az utóbbi a magyar bányaipari szakoktatáshoz kötődő személyek életrajzi adatait közli, és a könyv egyik legnagyobb értéke. 56 pedagógus, mérnök-tanár és a nevelőmunkából részt vállaló sok más képzettségű személy szerepel a lexikonszerű összeállításban, amit bizonyára jelentősen lehetne bővíteni. Szerencsére közülük még sokan közöttünk vannak, és szeretettel őrzik, ápolják a bányaipari szakképzés és hajdani intézményük emlékét. Néhányan túlléptek ezeken a kereteken, és később magasabb szinten tevékenykedtek, ahol ugyancsak megálltak a helyüket (pl. egyetemi oktató, író-újságíró, lapszerkesztő stb.).