A Budapesti Királyi Magyar Pázmány Péter Tudományegyetem Orvosi Karának ülései, 1923-1924 (HU-SEKL 1.a 50.)
1924. június 4., rendkívüli tanulmányi értekezlet
6 Gerlóczy Zsigmónd az immunitástan folytonosan fejlődő újabb és újabb megállapításaival, de kiinn a praxisban ezeknek a még oly szellemesen megformált és elfogadott elméleteknek vagy akár igazságoknak is nem veszi hasznát sem ő, sem pedig a köz. A beteg ágya mellett az a lényeges, hogy az orvos minél előbb meg tudja állapítani, mi baja van a betegnek? És aminthogy vitium cordist nem fog tudni megállapítani pusztán könyvből szerzett ismeretekkel, hanem csak akkor, ha klinikán, kórházi osztályon begyakorolta magát a kopogtatásba és auscultatióba, úgy igen sokszor nem fogja felismerni a fertőző betegséget sem, ha nem volt alkalma előzetesen olyant látni. Érthető, hogy a heveny fertőző betegségekkel tartósakban nem szeretnek foglalkozni az orvosi praxisba indulók; hiszen az olyan orvostól, aki fertőzőbeteg-osztályon működik, félnek az emberek. Ebből magyarázható az is, hogy a közkórház fertőzőbetegosztályának mindenkori vezetői a legelső alkalommal szabadulni iparkodtak a praxisukra annyira ártó osztálytól. Talán azért nem szervezték meg a múltban ennek a különben akármelyik belgyógyászati osztályénál nagyobb ágyszámú és forgalmú osztálynak vezetőorvosi állását rendes főorvosi állássá, hanem csak rendelőorvos vezetése alatt hagyták, mert tartottak attól, hogy nem kapnak megfelelő vállalkozót arra, hogy mint kinevezett főorvos eleve letegyen arról, hogy valaha számottevő, jövedelmező praxisa legyen. Az orvosnövendékek, nem lévén az egyetemen a heveny fertőző betegségek stúdiumának előadója, nem láttak heveny fertőző betegeket. Ismertem nem egy kitűnően képzett belorvosi, aki 6—8 évi gyakornoki, tanársegédi és adjunctusi szolgálata után mint habilitált magántanár hagyta el a belklinikát anélkül, hogy alkalma lett volna egyetlenegy kanyarós vagy skarlátos beteget látni. Az egyetem orvoskari tanártestülete érezte is az orvosképzésnek ezt a hiányosságát és ezért a már 1883-ban megszervezett szünidei orvosi kurzusok keretébe és még inkább az 1910 óta működő orvosi továbbképző tanfolyamokba, minthogy a heveny fertőző betegségek tanának az egyetemen személyemben már habilitált előadója volt, mind gyakrabban, sőt évek óta már rendszeresen beillesztett előadásokat a heveny fertőző betegségek köréből. De bekerült ez a studium az iskolaorovosok és középiskolai egészségtantanárok évenként tartatni szokott tanfolyamába is, úgyszintén a honvédorvosok továbbképző tanfolyamába, valamint a tisztiorvosok most már háromhónapos tanfolyamába is. Az utóbbi években nem volt továbbképző tanfolyam, amelyben előadóként ne szerepeltem volna. Ha figyelembe veszem azt, bogy az 50 semester alatt mintegy 5000 orvostanhallgató járt ki osztályomra és a különböző kurzusokon mintegy 1000 orvos hallgatta gyakorlati előadásaimat, akik mindegyikének bőven volt alkalmuk mindenféle fertőző beteget a betegség legkülönbözőbb szakában észlelem, úgy ki kell jelentenem azt, hogy a magyar orvosoknak most már egy jelentékeny része nem áll olyan bizonytalan alapon a heveny fertőző betegségek felismerésében, mint amilyenen állott a múltban. Tudván azt, hogy a heveny fertőző betegek kórházába milyen
