A Budapesti Királyi Magyar Tudományegyetem Orvosi Karának ülései, 1914-1915 (HU-SEKL 1.a 40.)

1914. december 15., 4. rendes

AV6

3

O

három éven belül visszaszállíttatnak azon országba, a melyből érkeztek. Ezen határozatok, a melyeket nagy szigorral hajtanak végre, nem érintik egyformán a különböző nemzetek és népek kivándorlóit. Az 1910—1912. évi jelentések alapján számítja ki Epstein, hogy a nagyobb kivándorlási számmal szereplő európai népek közül legfelül az Írek állnak 0 23%-al, azután következnek a zsidók 0'21%-al, a skandináviaiak 018%-al, a francziák 017%-al, a németek és angolok 0'13%-al, a skótok és litvánok 011%-al, a lengyelek, olaszok, magyarok, tótok és horvátok közül pedig csak 0'4% küldetett vissza. A mi a magyarországi kivándorlókat illeti, úgy a fenti százalékhoz hozzájön még azoknak száma, a kik már útközben, mielőtt a tengeri útra kelnének, elmebajosoknak találtatnak és valamely közbeeső európai állomásról visszaküldetnek. Ezen elmebajos kivándorlók közül az utolsó három évben a csaczai határállomásról 42 férfi és 61 nő szállíttatott be az angyalföldi elmegyógyintézetbe. Az ezen betegeken észlelt elmebaj gyakran és kétségtelenül vissza volt vezethető a kivándorlással járó viszontagságokra és egyéb vele összefüggő káros befolyásokra. Közöl 17 kóresetet, mely mutatja, hogy az ilyképen keletkezett elmebaj rendszerint heveny jellegű, gyors lefolyású és kedvező kimenetelű; egyes psychés tünetek, nevezetesen az esetleg fellépő téveszmék és érzéK- csalódások összefüggnek az átélt eseményekkel és oly sajátszerű színezetet adnak a kórképnek, hogy ezen esetben a «fogsági elmezavar» értelmében «kivándorlási elmezavar»-ról beszélhetünk. A kivándorlásnak ezen bizonyos esetekben mutatkozó elmekórtani jelentőségével kapcsolatban Epstein több gyakorlati szempontra is utal. így kívánatosnak mondja, hogy a nagyforgalmú határállomásokon, tudniillik Csaczán és Fiúméban kisebb megfigyelő osztályok létesíttessenek, a hol a szóban forgó betegek ideiglenesen elhelyeztetnének. Ezen osztályok vezetői hivatva volnának egyúttal a kivándorlókat, mielőtt az országot elhagynák, arra vonatkozólag megvizsgálni, hogy nem lorog-e fenn náluk oly szellemi vagy testi baj, a mely az amerikai törvény szerint az Egyesült-Államokba való bevándorlással szemben tiltó akadályt képez. Helyénvalónak tartaná továbbá annak lehető megakadályozását, hogy oly kivándorlókat, a kik már évtizedeket töltöttek Amerikában, elmebaj esetén onnan egyszerűen ki ne lökjenek. Végül szükségesnek látja, hogy a hatóságok az elmebaj miatt visszaszállított kivándorlók anyagi érdekét kellőképen védjék.

III. Dolgozatok a therapia köréből.

8. A hypnalról. (Gy. 1890.)

Beszámol azon kísérletekről, a melyeket a «hypnal»-nak nevezett antipyrinchloralhydrat vegyülettel végzett. Megállapította altató hatását, a mely azonban kisebb, mint a chloralhydrat, egyébként sem mutat a szer előnyöket más altatóval szemben.

9. Az aethylenum hromatum, mint antiepilepticum. (Gyógy. 1897 és Ung. Arch. f. Med. 1898.)

Tíz betegen végzett kísérletei alapján úgy találja, hogy az sethylen. brom. nem helyezhető ugyan egy rangba a bromkaliummal, de apasztja és enyhíti az epilepsiás rohamokat, sőt enyhíti a postepilepsiás deliriumokat és izgalmakat is.

10. A no-restraint határáról. (Gy. 1891 és P. m.-chir. Pr. 1892.)

Tekintettel bizonyos divatos jelszókra, kifejti, hogy az elmebeteggel szemben a kényszer teljesen mellőzhető, sőt annak okkal és móddal való alkalmazása épen a beteg érdekében kívánatos és szükséges. A no-restraint-nek tehát bizonyos határa van, a melyen túl nem lehet és nem szabad menni és tényleg nem is megy senki. Említi, hogy kényszer rejlik már magában a betegnek intézeti elhelyezésében és kimutatja, hogy kényszert gyakorolnak mindenfelé a legkülönbözőbb formában ; bármennyire