Budapesti Orvostudományi Egyetem Gyógyszerésztudományi Kar - tanácsülések, 1965-1967
1965. október. 14., 1. Rendes kari tanácsülés
- 12 UL A követelmények és a nivő kérdése nyer ilyen súllyal hangoztatást és a sok hozzászóld miatt eléggé homályos a helyzet. Kéri, hogy a Kar tekintse oktatási kérdésnek és Így forduljon a Minisztérium II.osztályához• Itt némi kettősség van Tóth miniszterhelyettes a gyógyszerészettel, mint olyannal foglalkozik, Vedres miniszterhelyettes elvtárs az oktatással. Nagyon eredményesen szolgálná a kibontakozást, ha ebben a kérdésben teljesen egyértelmű lenne. A minisztérium részéről csak a II.Főosztály foglalkozna a kérdéssel, beleértve az asszisztensképzéstől kezdve ezt a hármas egységet. Mert a Kar szava és véleménye csak úgy érvényesülhet, ha saját illetékes főosztálya foglalkozik vele és viszi tovább. Ez egyáltalán nem egyetemi sovinizmus, de meggyőződése, hogy asszisztensképzésre, egyetemi képzésre, szakgyógyszerészképzésre szétszaggatva tárgyalni az oktatási kérdéseket nem lesz eredményes. Tavaly ilyenkor, sőt egy félévvel ezelőtt is azon vitatkoztak, hogy kell-e egyetemi végzettség a gyógyszertárt vezető gyógyszerésznek. Ha már ezt a kérdést sikerült is kedvezően lezárni, mégis nyitva maradt a probléma, hogy az uj tipusu munkatárs, aki felkerül a gyógyszerész mellé, mégis csak komolyabb műveltséget igényel, mint az eddigi gyógyszerész asszisztens, mert át fog venni sokat a gyógyszerész munkaköréből. Tehát ehhez a témához egyetemi szinten is hozzá kell nyúlni. Sajnálatos, hogy a reform több zavaró momentum miatt nem nyert bevezetést. A gyakorló gyógyszerészek számára megkellett indítani közben a továbbképzést, amely magába foglalja a szakosodás csiráit is. Az élet halad, megállítani nem lehet, követelmények vannak. Azzal, hogy az oktató gyógyszerészek számára az OTKI továbbképzési tanfolyamot rendez, ezzel jó szolgálatot tett a kinti kollégáknak, kötelebb hozta őket az egyetemhez, az ifjúsághoz, ugyanakkor a gyógyszerismertető aktivák egyre jobb kapcsolatot képeznek és alakítanak ki az orvostársadalommal. A továbbképzéssel tehát nem lehet addig várni, iáig a szakképzéssel kapcsolatban tisztázódnak a problémák. Viszont a másik szakképzéssel sem lehet már tovább vérni. Nem elég az egészséges kezdeményezésnek csak teret engedni, hanem ezeket helyes iráayba kell vezetni. Az egyre fejlődő továbbképzési mozgalom egybe fog keveredni a szakképesítést célzó törekvésekkel e akkor ott állnak egy ugyanolyan ma már szinte áttekinthetetlen kérdés előtt, mint az asszisztensképzés, amely mint egy 20 kisegyetemen folyik országszerte. Minden elismerést megérdemelnek a megyék, hogy a nagy szakember hiányt ezzel letudták küzdeni, ugyanis eddigelé ezt központi asezisztensképzéssel nem lehetett volna megoldani.
