Budapesti Orvostudományi Egyetem Általános Orvosi Kar - tanácsülések, 1962-1963
1963. március 20., V. rendes kari tanácsülés - Jelentés az elmúlt félévi vizsgaeredményekről
-xmat arra is, hogy néhány elgondolást és szempontot ismertessek, amik a dékán munkáját irányították és amelyek a jövőben is követhetők. Munkánk sokrétű, még akkor is, ha csak az oktató tevékenységre gondolunk. Most azonban a medikusokkal való foglalkozásról szeretnék beszélni.Kétségetlen, hogy az elmúlt években Egyetemünk oktatási és nevelői tevékenysége sokat formálódott, fejlődött, de az is biztos, hogy vannak még problémáink és beszéljünk talán elsősorban ezekről és kevésbé az eredményekről. Sokszor elégedetlenkedünk hallgatóságunkkal, mert az előadások látogatottsága nem mindenütt kielégítő, az érdeklődés nem éri el a kivánt színvonalat stb. Ez az aggodalom valóban indokolt-» A problémák nyilván több komponensből tevődnek össze, hiszen vannak felelőtlen eiemek hallgatóink között, akik eluralkodnak a többi fölött és valljuk be őszintén, vannak még oktatók is, akik nem állanak feladatuk magaslatán. Vannak kevésbé sikerült előadások, tartalmatlan, unottan vezetett gyakorlatok és egyik-másik intézet vezetésében is hiányzik éppen az oktató-nevelő munka területén a kivánt tervszerűség, következetesség, gondosság és főként az ellenőrzés. Sok probléma származik abból, hogy túl nagy hallgatóságunk létszáma és a jó munkához bizony az objektiv feltételek sincsenek mindenütt biztositva. Talán túl is terheljük hallgatóinkat, akik azután ösztönösen próbálnak könnyíteni magukon, a túlzott követelmények pedig felszinességre nevelnek, a hallgatók csak kötelességet látnak és nincs idejük és energiájuk az elmélyedéshez, hogy fölébredjen bennük a spontán érdeklődés és az ismeret- szerzésj a tanulás szükségletté váljék. Az oktató által támasztott követelmény nem válik a hallgatóban sajátmagával szemben támasztott igénnyé. A nevelés hosszú és aprólékos munka, amelyben a leglényegesebb tényező a közvetlen kapcsolat kiépitése az oktató ás az oktatott között. A nagy mértetek következtében éppen az hiányzik egyetemünkön. Az előadók nem ismerhetik a hallgatókat és ami még nagyobb baj, sokszor a gyakorlatvezetők sem ismerik hallgatóikat. A hallgatók nehezen tudnak kiemelkedni az ismeretlenségből, még az sem aki akar, pedig az öntudatraébredéshez a felelősségtudat kialakításához, az egyén előtérbe jutása elengedhetetlenül szükséges. Hallgatóságunk van, nem pedig hallgatóink. Tovább megyek, és egyes intézetekkel kapcsolatban ugyanezt elmondhatjuk az oktatók viszonylatában is. Egyik-másik intézetnek - és ez a kisebbség - oktatószemélyzete van, nem pedig oktatói, akik ismernék egymást^ akiknek oktatói munkáját ismerné eléggé a professzpr és igy az oktatók értékelést, xÉk kritikát kaphatnának, fejlődhetnének, az érdemesek anyagi és erkölcsi elismeréshez juthatnának.
