Budapesti Orvostudományi Egyetem - tanácsülések, 1977-1978

1977. szeptember 14., doktorrá avató egyetemi tanácsülés - I. Az 1977. évben végzett orvosjelöltek doktorrá avatása - II. Doktorrá avatás iránti kérelem előterjesztése (Valló Ágnes) - III. Eskütétel - IV. Doktorrá avatás - V. Felavatottak köszönetnyilvánítás (dr. Valló Ágnes) - VI. Végzettek köszönetnyilvánítása (dr. Kiss István és dr. Mohamed Ahmed Eldaw) - VII. Dr. Miskovits Gusztáv dékán köszöntője - VIII. KISZ Bizottság "Jáhn Ferenc" Emlékplakettjének átadása és a végzettek köszöntése

azoknak gondjaiban részesüljön és sorsukat kövesse. Ez különösen fontos hazánkban, ahol.az emberek barátkozók, extrovertáltak, igénylik a segitséget, és örömeik megosztását. Ez nemcsak a betegekre vonatkozik, hanem a leendő munkahelyükre is. Munkahelyük második családjuk lesz, ahol életük carainális részét fogják tölteni, meg kell majd hallgatniuk munkatársaik panaszát, és nem kevés energitá kell majd arra forditani, hogy segítségükre legyenek. Az uj munkahelyen való sikeres beilleszkedésük első jele az lesz, hogy a körzet orvosi, emberi segítségüket igényli. Ez megtisztelő és nélkülözhetetlen abban a függő viszonyban, amelyben egy-egy munkahely él és dolgozik.

Az együttműködési készség elnyeréséhez önfegyelemre, alkalmazkodókészségre és őszinteségre lesz szükségük. Tudjuk, hogy egyetemi tanulmányaik nem nyújtottak sokat a magatartási formák elsajátításához, amelyek az életben igen változatos formában fordulnak elő. Tevékenységük első éveiben minden munkatárs kritikusan fogja majd Önöket fogadni. S ez életük nehéz és meghatározó szakasza lesz. A túl merev magatartással -'hibájukon kivül - kisodródhatnak kivánt pályájukról. A túlzott alkalmazkodás pedig nem fogja kialakítani Önökben az élet személyiségképét és munkahelyük sem fogja megkapni azt az egészséges véleményt, amely a közös munkastílushoz hozzátartozik. Tudásukon és gyakorlati készségükön túl, magánéletüket is figyeli a közösség. Néhány kedvező, de sokkal több kedvezőtlen kapcsolat kínálkozik majd uj munkahelyükön.

A betegek az orvoshoz kötődnek, s ez természetes. Ügyeljenek azonban arra, hogy ez a kötődés csak hivatásukból fakadó legyen. A be teg-kóreset-orvos kötődés - véleményem szerint - az orvosnak épren annyira szükséges, mint a betegnek.

Ha a gyakorlatomban nem lettek volna különlegesen érdekes, vagy lényeges esetek, orvosi tevékenységem színtelenebb volna. Mindebből láthatják, hogy orvosi tevékenységük kezdete és az orvos személyisége mennyire összetett és bonyolult.

Még mielőtt leendő tevékenységükhöz sikert is kivánnék, néhány szóval utalnék arra, hogy a humanizmus mindannyiukra szigorúan kötelező, még akkor is, ha nem annak látszik; a gyógyithatatlan beteség, kinzó és fájdalmas szakaszában ié. Ezt azért emlitem, mert az ’’orvosi kegyelem” kérdése világszerte vissza-visszatér. Nemrég olvastam, hogy Californiában elfogadták azt a törvényt, amely lehetővé teszi a menthetetlen beteg kínjainak enyhítését. A beteg nyilatkozata igy hangzik: ’’Felhatalmazom az orvosokat, hogy ne hosszabbitsák meg az életemet rendkívüli eszközökkel, ha megállapítják, hogy megmentésemre már nincs mód.” Ez csak olyan, agyuktól megfosztott, mester-