Budapesti Orvostudományi Egyetem - tanácsülések, 1969-1970
1970. március 15., nyilvános rendkívüli tanácsülés
a márciusi ifjakat is bizonyitékul, holott ők többek között azt mondták, hogy: "Igyekezzünk honunk idegenajku fiatalságát magunkhoz testvéri kapcsolatokkal csatolni."!?! És kik voltak, ha nem kofák, akik a Szovjetuniótól a barátság jegyében visszakapott 48-as zászlók alatt hirdették a "szent háborút" az egykori szabadságharcot leverő Oroszország ellen, holott ez az Oroszország akkor már régen nem létezett? De 1942 március li?-én /mert ez utóbbi e napon történt/ volt egy másik ünnepség is. 8 - 1000 résztvevője dacolt a statáriummal, a "biztonsági” intézkedésekkel, a kivonult rendőri erőkkel. A Magyar Történeti Emlékbizottság legeredményesebb akciója volt ez! A főleg kommunistákat, baloldali szociáldemokratákat és szakszervezeti vezetőket érintő mintegy 500 letartóztatás, több gyorsan összeállított, Ukrajnába küldött és soha vissza nem tért munkás menetszázad, valamint néhány két órán belül végrehajtott halálos ítélet avatta az igaz ünneplőket március szentjeivé!! A szavakkal, diszes külsőségekkel ünneplés magában mit sem ér. Az ország nyugati sarkában még folytak a felszabadító harcok, amikor az 1945 március 15-én elfogadott reform 660.000 parasztcsaládot juttatott földhöz. Volt-e ennél különb ünneplése e napnak? Nem akarok a rövidesen sorrakerülő nagy évforduló témájába vágnif de az utóbbi 25 év eredményei március 15 igazi ünneplésének tényei is! A nemzetközi hatáson, a mult, a jelen és a jövő folyamatos, megbonthatatlan forradalmi egységén kivül emlékezésre buzdit bennünket az a korszakalkotó szerep, amit 1848 márciusának fiataljai töltöttek be a társadalomformáló eseményekben. Közöttük voltak - nem utolsósorban - hajdani kollégáink, az akkori medikusok. A Petőfi, Jókai, Vasvári vezette kis csoport először az orvosegyetemet kereste fel, itt vált a szikra lánggá, innen terjedt a többi egyetemre, jutott el a nép közé. Tegyük hozzá, hogy nem csak az akkori hallgatók növelték a tüntető tömeget s a későbbiekben a forradalom szilárd táborát. Voltak ott oktatók is. Ott volt Bene Ferenc, Schöpf-Merei Ágoston, Bugát Pál, Balassa János, Arányi Lajos, Sauer Ignác, Markusovszky Lajos és sokan mások. Nekik állítunk igaz emléket akkor, amikor a lehető legmagasabb fokú szakmai műveltség mellett elvárjuk a haladó világnézetet, igényeljük az aktiv társadalmi tevékenységet, amikor hirdetjük a kommunista szakemberképzést. Véletlen-e, hogy Semmelweis, egyetemünk névadója, a legnagyobb magyar orvos a bécsi forradalom egyetemi légiójának a tagja volt? Véletlen-e, hogy Balassa, aki magas tudományos színvonalra emeláe az addig szinte csak mesterségszámba menő magyar sebészetet, a forradalom és szabadságharc aktiv támogatója, részese volt? S véletlennek mondható-e, hogy a reakciós Tognio Lajos professzor, aki részt vett Balassa eltávolításában az egyetemről Világos után, értéktelen módszernek tartván gúnyolta az auscultatiot és a percussiot?! Szép hagyomány, hogy az egykori oktatók és hallgatók közös harcára igy közösen emlékezünk. Ez nemcsak a múlt, hanem a jelen és a jövő szimbóluma kell hogy legyen!
