Budapesti Orvostudományi Egyetem - tanácsülések, 1966-1967
1967. február 15., nyilvános rendkívüli (avató) tanácsülés
6 -Az oklevelet nyert gyógyszerészek nevében; Szlány Edit. Tisztelt Egyetemi Tanács! Okleveleink átadásáért fogadják kö sz önét linké t. Eskünkhöz hiven arra fogunk törekedni, hogy a Budapesti Orvostudományi Egyetem becsületére és magunk tisztességére tudásunkkal és erőnkkel szolgáljuk a közegészségügyet, ezzel népünket és a hazát. Rektor; Kedves fiatal gyógyszerészek! Kedves diplomás kartársak ! Önök most felruháztattak mindazokkal a jogokkal és kötelességekkel, amelyek a törvény erejénél fogva az okleveles gyógyszerészeket megilletik. Esküjükhöz hiven törekedjenek gyógyszerészi működésűkkel a magyar egészségügyet és a gyógyszerellátást előmozdítani és a betegek javát szolgálni. Törekedjenek tudományuk további művelésével tudásukat továbbfejleszteni, hazánknak és népünknek javára lenni. Bejelenti^ hogy a felavatott gyógyszerészek nevében: Paál Tamás kiván szólni. Paál Tamás: Tisztelt Rektor Ur, Dékán Ur, tisztelt Egyetemí Tanács, kedves Oktatóink, kedves Vendégeink! Mikor 4.5 évvel ezelőtt megkezdtük tanulmányainkat itt az Egyetemen /jó hallgató szokás szerint/ már az elején azt számolgattuk, hogy mikor fogunk ennek a végére érni! S egész egyetemi életünk 3orán, ha valakit megkérdeztek, hogy hol is tart a tanulásban, sohasem azt mondta, hogy hány évet végzett már el, hanem azt, hogy mennyi van még a diplomáig hátra. A legnehezebb félévnek, vizsgának mindig a soron következő bizonyult^ a legkönnyebbnek pedig az, amelynek eredményhirdetéséről éppen hazafelé ballagtunk. S az eltelt ötödfél év alatt vérünkké vált ez a szokás, ami nélkül talán nem is lenne igazi diák a diák, és ezért bizony nehéz felfogni, hogy itt, az Egyetemen számunkra nincs több^akadály; viszont a felmerülő problémákat sem tehetjük félre azzal, hogy erről úgyis részletesen hallunk majd valamelyik előadáson, vagy a legrosszabb esetben megkérdezzük majd a konzultáción. És nehéz felfogni azt is, hogy már csak néhány pillanat választ el bennünket attól az utolsó, ünnepélyes aktustól, amely, hogy szakbarbár hasonlattal éljek, felteszi az elkészült gyógyszerre a már előre megirt szignaturát, attól a pillanattól, amelyre gondolni sem nagyon mertünk akkor, amikor kétségekkel telve leírtuk felvételi kérelmünk első sorát, hogy kézhezkapjuk gyógyszerészi diplománkat. S ebben az ünnepélyes pillanatban engedjék meg, hogy köszönetét mondjak mindazoknak, akik az első sikeres csata, a felvételi napjától kezdve velünk együtt dolgoztak azért, hogy a mo3t jelenlévő közel 160 diák helyett, ugyanennyi
