Budapesti Orvostudományi Egyetem - tanácsülések, 1960-1961
1960. október 7., rendkívüli tanácsülés
3 Magyar Kálmán: Igen tisztelt Elnök Elvtárs! Rektor Elvtárs ! Egye t erai T anác s! Engedjék meg, hogy mielőtt kitüntetéses doktorrá avatásomért folyamodom, az életemről, a munkámról, az érzéseimről szóljak, és először legmélyebb érzésem mondjam el. Szegényparaszt szülők gyermeke vagyok. Akkor születtem és az életem álmodozó fantáziadus első évei akkor teltek el, amikor a magamfajta parasztgyereknek a továbbtanulás vágya csak legmerészebb álmaiban élt. Egy voltam azok közül, akik nagyon korán elkezdték a szegénysorsu gyerekeknek kijáró munkás, elfoglalt életét és bizony aggódtam, féltem attól az utolsó júliustól, ami után nem jön több uj szeptember. És ekkor jött a felszabadulás! A falusi tehetség - kutató mozgalom segitségével tovább tanulhattam és ez időtől kezdve az Egyetem befejezéséig kollégiumban nevelkedtem. Sokszor átgondoltam azóta, mit jelentett ez számomra. Egy gyengébb testalkatú, nem nehéz fizikai munkára termett ifjú képességei szerint választhatta meg célkitűzéseit. Mindig munkára késztető hálaérzés tölt el, ha erre gondolok, és ezt az érzést sem az idő, sem a megszokás nem halványíthatja el. Életemet úgy igyekeztem formálni, ahogyan ez az érzés kötelezett. Gyermekkorom nehéz napjai komollyá tettek, szorgalmas voltam, sokat tanultam és a kollégiumban ehhez minden anyagi és erkölcsi segítséget megkaptam. Itt formálódott egyéniségem, világnézetem. Hiszen a szülőktől ojyan fiatalon elkerültem, és a kollégiumban, egyetemi éveim alatt, elvtársaim, idősebb barátaim tanácsa, segítsége alakította gondolkodásomat. Itt tanultam meg, hogy az "én" helyett a "mi" a legfontosabb. A fiatal diák számára a családi szükkörü, szeretettől elfogult környezet helyett, a kollektíva örömei és gondjainak szélesebb horizontja tárult fel. Tudatosult bennem, hogy annyit érek, amennyire munkámban helyt tudok állni. A kollégiumi estek, az ifjúsági mozgalom megmutatták, hogy a munkám fontos. A tudásomra számítanak azok, akiktől a tanulás lehetőségét megkaptam. Még gimnazista koromban, 1952-ben párttag lettem. A gimnázium utolsó éveiben mind jobban megérlelődött bennem az elhatározás, hogy orvos legyek. Nagyon féltem a hosszú tanulmányi idő anyagi nehézségeitől. De másodéves koromtól a Népköztársasági ösztöndíj, amit tanulmányom befejezéséig kaptam, lehetővé tette, hogy anyagi gondok nélkül tamiljak az egyetemen. Az orvostudomány szépsége, amibe professzoraim, oktatóim bevezettek, a hivatástudat, és a bennem kialakult igény magammal szemben, együttesen serkentettek, hogy kitűnő tanulmányi eredményt érhessek el. fík ,r 1