Erdészeti és Faipari Egyetem - tanácsülések, 1962-1968
1962.12.07. nyilvános egyetemavató tanácsülés
- 9 lye alapján dr.Sébor János egyetemi tanárnak, a Földméréstani tanszék vezetőjének az alábbi szövegű doktori oklevelet nyújtom át. /Az oklevél szövege./ az Erdészeti és Faipari Egyetem rektora, és az Erdőmérnöki Kar*dékánja üdvözöljük az olvasót! Az Erdészeti és Faipari Egyetem Tanácsa, a földművelésügyi miniszter engedélye alapján dr.Sébor János tanszékvezető egyetemi tanár, a 'Magyar Népköztársaság Érdemérem arany fokozata tulajdonosa, a műszaki tudományok kandidátusa, okleveles erdő- és geodéta mérnöknek, az Erdőmérnöki Főiskolán és egyetemen 45 éven át végzett kimagaslóan eredményes, áldozatos oktatói tevékenységéért, a földméréstannak, térképkészítésnek és fotogrammetriának az erdőgazdasági műszaki munkák megoldásában újszerűén kialakított 'alkalmazásáért és ebben elért tudományos eredményeiért a tiszteletbeli műszaki doktori cimet adományozzuk. Erről szóló oklevelet, kiváló munkássága elismeréséül részére átadjuk. Dr.Sébor János: .1 rr T "' ’ 1 T~~r Magnifice Domine Rector! Mélyen tisztelt Egyetemi Tanács! Hálás szívvel köszönöm ezt a na,gy megtiszteltetést, amely váratlanul ért azzal, Hogy az Egyetemi Tanács méltónak talált arra, hogy a kitüntető tiszteletbeli doktori cimet adományozta. Köszönöm a főhatóságunknak, hogy oktató munkám elismeréseképpen az Egyetemi Tanács fel- terjesztésére ehhez a kitüntetéshez hozzájárult.'Számomra ez a kitüntetés nagy értéket jelent, mivel tanártársaim, akikkel jelenleg együtt dolgozom, legnagyobbrészt tanítványaim voltak, és igy a múltban is és jelenleg is ismerik munkásságomat, értékelni tudták azt hogy a törekvéseim mindig a hallgatóim és szakom érdekeit kivárták szolgálni. Főből csali azt látom, illetve azt a következtetést vonhatom le, hogy a munkám, ha nem is volt teljes, de mégis bizonyos fokig célt értem. Teljes nem lehetett, mert hisz tökéletes munkát ember végezni.nem tudott, nem tud és sohasem fo^ tudni. Úgy érzem, hogy ebben a rámnézve olyan nagyjelentőségű, ünnepélyes percben vissza kell tekintenem oktatói munkásságomra, működésemre. Számot keli vetnem, hogy vajon mennyiben tettem eleget a rámbizott kötelességnek, hogy hivatásomat milyen mértékben tudtam teljesíteni. Minden oktató munkája két részre oszlik, tagozódik. Az egyik része, amely megköveteli, hogy az oktató továbbképezze magát, tudását kiszélesítse, és ennek az alapján a másik résznek tehessen eleget, ez a másik része az oktatói munkának az, hogy a ránk bízott hallgatóknak a tudását átadjuk és a hallgatókat olyan irányban neveljük, hogy azok az üzemekbe kimerve a szakoknak hasznos munkásai legyenek és ebben a közösséget szolgálni képesek legyenek. Ezért célom az volt, . az ő tudásuk is fejlődjék. A alkalmas legyen arra, hogy kint hogy a hallgatóknak minden tudást átadv kiváló halIgátóim tudása emelkedjék és az üzemekben és tudományos intézetekben a szakomban a tudományt tovább fejlesszék és tovább vigyék, hogy a tudomány állandó fejlődése biztosítva legyen. Ebben az ünnepélyes pillanatban feltétlenül szükséges, hogy visszaemlékezzem arra, hogy vajón a képzésünk, az önképzésünk milyen módon történt. Nem tudom elkerülni, hogy vissza ne emlékezzem elődömre, Jankó Sándorra, és igen kedves volt tanáromra Edward Dolezsalra a bécsi Műegyetem volt tanárára. Tőlük nemcsak szaktudást sajátítottam el, hanem az emberekkel való bánásmódot, az emberek megbecsülését tanultam meg és azt, hogy legnagyobb öröm az, ha tudásunkat maradék nélkül egész