Lackner Kristófnak, mindkét jog doktorának rövid önéletrajza; C sorozat 5. kötet - Sopron Város Történeti Forrásai (Sopron, 2008)
Előre megírt emlékezet: Lackner Kristóf különös önéletrajza
hosszan magasztalja az egész soproni tanács bölcsességét, a másikban, „hogy néhányat kiemeljek a sokból", Lacknert és Szentbertalanyt méltatja, ám Szenbertalanyt hosszabban (bár szavai alapján nem kizárt, hogy Szentbertalany volt a mecénása). A másik forrás Faut Márk már említett krónikája, aki a szakirodalom által Lacknernek tulajdonított cselekedeteknél vagy a városi tanácsot nevezi meg, amely döntést hoz az ügyben — pl. a külvárosi falak építésénél —, vagy csak egyszerűen passzív szerkezetet használ, tehát nem emeli ki Lackner személyét. 9 Ez akkor is figyelemreméltó, ha Faut Márk tanácstag volt, így a tanács szerepét igyekezett kiemelni. Ugyancsak Faut a pozsonyi réven való szabad borkivitel 1613. évi kiharcolását Lackner mellett Kramer, Szentbertalany, továbbá Stainer Jakab és Artner Farkas tanácstagok érdemének tudja be. 10 Vagyis a kortársak inkább az egész tanács közös munkájában látták a város sikerének zálogát. Természetesen nem vonjuk kétségbe, hogy Lackner tehetsége és szorgalma már saját korában is ismert és megbecsült volt. Ezt elégségesen bizonyítja, hogy hatszor választották meg egymás után polgármesternek (1613-1618), s később is több alkalommal töltötte be e hivatalt. De az már magyarázatra vár, hogy miképpen tudott e korszak egyedüli jelképévé válni az utókor emlékezetében, elhalványítva olyan figurákat, mint Kramer vagy Szentbertalany. A válasz, úgy tűnik, magától értetődő: igen termékeny irodalmi munkássága, tudóstársaság-alapítása, alapítványai mind magukra vonták a tudomány és a kései utódok figyelmét, s ezért kapott kitüntetett helyet a soproni pantheonban. Úgy véljük azonban, hogy ajelen kötetben közreadott Vita - amely mindeddig elkerülte a kutatók figyelmét -, szintén nagy szerepet játszott ebben. A szóban forgó mű egy életrajznak álcázott önéletrajz, amelyben az író, Lackner többször „kikacsint" a biográfia álorcája mögül. Ez jól megmutatkozik a fenti, mottóul választott részletben: bár a szerző igyekszik megtartani a külső beszélő szerepét, az izgalmas emlék kizökkenti ebből, és egyes szám első személyre vált át. A „római kaland" egyben más szempontból is jól jellemzi a Viíát: az evangélikus hithez való ragaszkodás, a római katolikusokkal szembeni polémikus hangnem végig érzékelhető az önéletrajzban, csakúgy, mint az epizodikus, néhol egyenesen regényes előadásmód is. Az önéletrajz 1599 után - ekkor lett Lackner belső tanácsos -, de főleg 1613-tól (polgármester) már inkább krónika jellegű lesz, ugyanis az író annalisztikusan lejegyzi, mit tett a városért különböző tisztségeiben (tanácsos, bíró, polgármester). Mielőtt megmagyaráznánk, miért gondoljuk, hogy ez a munka is hozzájárult Lackner emlékezetének „kifényesítéséhez", választ kell adnunk a következő kérdésekre: 1. hogyan került elő a kézirat; 2. honnan tudható biztosan, hogy Lackner a szerző, s ha valóban ő az, akkor miért ír egyes szám harmadik személyben; 3. miért csak 1618-ig megy el az események leírásában; 4. tartalmaz-e újat eddigi ismereteinkhez 9 FAUT-KLEIN 1995.162; 156. 10 Uo. 150.
