H. Németh István - D. Szakács Anita: Johann Wohlmuth soproni polgármester naplója 1717-1737 (Sopron, 2014)
H. Németh István: A város szolgálatában Johann Wohlmuth pályafutásának várospolitikai tényezői
H. Németh István kérdésére igyekezett az akkori értelemben véve modern megoldásokat nyújtani. Az ország társadalmi és gazdasági megújulásán túl a kidolgozott tervezet az új közigazgatás alapvető intézményeit, köztük a Magyar Királyi Helytartótanácsot áhította fel, illetve a régi központi igazgatási intézményeket új, illetve sokkal egyértelműbb hatáskörökkel ruházta fel. Legjellegzetesebb vonása azonban az volt, hogy az államhatalomnak olyan szabályozó, irányító és ellenőrző szerepet szánt, amely messze túlmutatott az addigi rendi elképzeléseken, de rendkívül modernek számított abban a tekintetben is, hogy alkalmazkodott a több európai államban már létező és működő államigazgatási alapelvekhez. A bizottság által összeállított tervezet ugyan nem valósulhatott meg azonnal, de elképzelései alapelemei lettek a 18. században, általában az uralkodók által bevezetett intézkedéseknek.5 A városok e tekintetben a központi kormányzat intézkedéseinek kiemelt területeinek számítottak, hiszen jóval közvetlenebbül álltak az uralkodó fennhatósága alatt, mint a többi országrendiséggel rendelkező rend. A kora újkori városok (és államok) egyik alapvető, Eu- rópa-szerte tapasztalható jellemzőjét az állam megerősödése, az államigazgatás hatáskörének kiterjesztése, az állam mind nagyobb mértékű beavatkozása jelentette. A jelenséggel a Magyar Királyság szabad királyi városaiban a 17. század végén találkozunk, amikor a Wesselé- nyi-felkelés elbukása megadta a bécsi udvar számára azt a lehetőséget, hogy életbe léptethetett olyan várospolitikai intézkedéseket, amelyek az osztrák tartományokban, de tágabban értelmezve a Német-római Birodalom más tartományaiban, illetve az európai államokban már nem voltak ismeretlenek. Az állam megerősödésének lehetünk tanúi szinte minden téren: a kora újkori modern hadsereg és a hadügy irányítása, fejlesztése és finanszírozása immáron nem a hűbéri hálózattól függő ügy volt, hanem állami feladattá vált. A hatalom újszerű gyakorlása az államhatalom más területein: az adóigazgatásban, a bíráskodási gyakorlatban, az egyes közigazgatási egységekhez kötött feladatokban is megmutatkozott. Ezzel összefüggésben más területekre is kiterjedt a központosítás, így még a kereskedelem irányítása is az abszolút uralkodó fennhatósága alatt kiépült és legitimációjával megerősített állam- igazgatás feladatává vált.6 A városok rendi alapokon álló önkormányzata e jelenségek következtében fontos változásokon ment keresztül. Miután a városok a rendi Európa szinte összes államában (eleinte az itáliai államok és később a holland tartományok kivételt képeztek ez alól) az uralkodótól sokkal inkább függő helyzetben voltak, mint a többi rend, ezért ezek az intézkedések eleinte őket érintették leginkább. A Német-római Birodalom tartományi városai kapcsán a szakirodalom a 17. századot tekintve kifejezetten azok állami bürokratizálásáról, a városok állami közigazgatásba történő betagozódásáról, kissé szélsőségesen fogalmazva, a városok „államosításáról” beszél.7 A Francia Királyság városaiban hasonló jelenségekre figyelhetünk fel, hiszen a 17. századra a városi vezetők már leginkább az államigazgatás résztvevőiként és nem a városok szabadon választott tisztségviselőiként jelentek meg.8 Fernand Braudel klasz- szikussá vált monográfiájában egyenesen a városok „vereségéről” beszélt a város és az állam viszonyát vizsgálva. Benyomásai szerint Európában a kora újkorig nem voltak nagyvárosok, azok csak a 16. századot követő két évszázadban születtek meg, hogy azután magukhoz ragadják a vezető szerepet. Ám „ez a megkésett, hirtelen fejlődés elképzelhetetlen lenne az 5 Ember, 1989. 401-402. Kalmár, 2001. 6 Asch—Duchhardt, 1996.; Asch, 1999.; Duchhardt, 1994.; Henshall, 1992.; Bonney, 1995. 7 A városok „államosításáról”: Blaschke, 1991. 139-140.; Hubatsch, 1983.; Rügge, 2000. 8 Összefoglalóan lásd: Németh, 2004. 1. köt. 45-70., ill. Tilly, 1994.; Cowan, 1998.; Friedrichs, 2000.; Nash, 1973.; ’t Hart, 1994.; Chédeville—Le Goff—Rossiaud, 1980.; Chartier—Chaussinaad—Nogaret-Nebeux—Le Roy Ladurie, 1981.; Chevalier, 1982.; Mousnier, 1974.; Orest, 1973.; Chittolini, 1994.; Brunner, 1963.; Ennen, 1981.; Blickle, 1998.; Schlögl, 2004. 8
