Tóth Imre: A Nyugat-Magyarországi kérdés 1922-1939; Diplomácia és helyi politika a két háború között - Dissertationes Soproniensis 2. (Sopron, 2006)
III. DIPLOMÁCIAI KAPCSOLATOK ÉS A NYUGAT-MAGYARORSZÁGI TÉRSÉG STÁTUSZÁT ÉRINTŐ VITÁK AZ 1920-AS ÉVEKBEN
„Ezek a hírek késztették az éretlen, de hazafias csoportokat, hogy Nyugat-Magyarországot a szláv bekebelezéstől megvédjék" - magyarázkodott Bethlen. 156 Cnoblochra ezúttal is mély benyomást gyakorolt a Bethlennel folytatott személyes beszélgetés. A radikálisok és a kormány viszonyát kissé árnyaltabban látta, a szélsőségesek aktivizálódását azonban változatlan aggodalommal figyelte. Jóllehet már nem tartotta valószínűnek, hogy a hivatalos magyar adminisztráció ismét esetleges bandaharcok hátterében állna - sőt úgy gondolta, a mozgolódás magát a kormányt is váratlanul érte -, újra közölte azt a sejtését, hogy a felkelés vezetőit nem fogja retorzió érni, és velük szemben legfeljebb látszateljárás (Justizkomödie) indul majd, mivel a belpolitikai küzdelmek során a kormány nem nélkülözheti katonai befolyásukat és erejüket. 157 Az osztrákok tehát pontosan tisztában voltak a magyar kormány előtt tornyosuló nehézségekkel, s-a „hazafias szellemű" szélsőségesek jelentős belpolitikai befolyásával számolva - konkrét intézkedésekben nem nagyon reménykedtek. A magyar fél viszont azzal igyekezett jó szándékát jelezni, hogy a különböző helyekről érkező veszélyekre előre felhívta az osztrák illetékesek figyelmét, és folyamatos tájékoztatást adott a felkelők ellen foganatosított intézkedésekről. Ignaz Seipel kormánya cserébe minden újabb észrevételét baráti intencióira hivatkozva közölte, azért is, mert azok jogosságát Budapesten így kevésbé vitatták, és nem tekintették a kisantant által folytatott „hazugságkampány" következményének. 158 1.3. A konszolidáció és buktatói 1923 és 1925 között A modus vivendi az osztrák és a magyar kormány között 1922 szeptemberében végre a határkérdésben is kialakulni látszott. A Határmegállapító Bizottság jelentése alapján, azt némileg módosítva, 159 a Népszövetség Tanácsa, szeptember 17-én jóváhagyta a végleges határt, mely a népszavazási terület mellett - Lovászad (Luising) átengedése ellenében - további tíz községet juttatott vissza Magyarországnak. A döntésnek mindkét kormány alávetette magát. Dacára annak, hogy Ausztriában úgy ítélték meg: a határozat inkább a magyar aspirációkat elégítette ki (a zömében a Pinka völgyében fekvő területek visszajuttatásával tovább nehezítve az Észak- és Dél-Burgenland közötti kommunikációt 160 ), tartották magukat Schober korábban tett ígéretéhez. További - immár kétoldalú - tárgyalások eredményeképpen, december 2-án megállapodtak arról, hogy területcsere révén még két falu kerül magyar fennhatóság alá. Ez a megegyezés elsősorban Ausztriának kedvezett, mert két, tisztán német lakosságú község megszerzésével, a térség etnikailag, ha lehet még egységesebb lett, s bizonyos mértékben javultak az észak-déli közlekedés feltételei is. 156 Cnobloch jelentése a külügyminiszternek, 1922. július 24. ÖStA, AdR, NPA, Kt. 17. 179/pol. 1922. 157 Uo. 158 Cnobloch:"Mit tegyünk a bandák ellen" című feljegyzéséből, 1922. szeptember, ÖstA, AdR, NPA, Kt. 17. 226/pol. 1922. Seipel egyébként ezekben a napokban járt Prágában, hogy az Ausztriának nyújtandó gazdasági segítség részleteiről tárgyaljon. Jóllehet az utazásnak nem a lányi program folytatása volt a célja, a burgenlandi incidens utáni időzítés szerencsétlen megvilágításba helyezte az eseményt, melynek így meglehetősen kedvezőtlen fogadtatása volt Magyarországon. 169 A Magyarországnak juttatandó községek számát tizennyolcról csökkentve. 160 Lásd Fürstenberg jelentése, 1922. szeptember 23. PAAA, II. b, Österreich - Grenzfragen, Pol. 6, R73584.
