Tóth Imre: A Nyugat-Magyarországi kérdés 1922-1939; Diplomácia és helyi politika a két háború között - Dissertationes Soproniensis 2. (Sopron, 2006)

X. ÉLETRAJZI MELLÉKLET A KÖTETBEN SZEREPLŐ FONTOSABB SZEMÉLYEKRŐL

kezdetben a polgári radikális irányzat felé fordult, 1905-től kezdve azonban a Szociáldemokrata Párt tagja lett. Az októbrista forradalom idején a kultusztárca irányítása alatt a diákügyek miniszteri biztosává nevezték ki. A Tanácsköztársaság idején a Marx Károlyról elnevezett Munkásegyetem egyik vezetője és egyben tanára. A kommün bukását követően ismét ügyvédi hivatását gyakorolta. Elsősorban mint internáltak, politikai letartóztatottak, kommunisták védője szerzett hírnevet magának. Védői tevékenysége közben letartóztatták, majd rendőri felügyelet alá helyezték. Aktív szerepet vállalt a Vörös Segély elnevezésű karitatív szervezet munkájában is. 1922-ben a szociáldemokrata párt őt indította harcba a soproni kerület mandátumáért. A május 28-án megtartott választáson Hébelt a szavazatok 40,99 százalékát megszerezve első helyen végzett. Andrássy Gyula 30,07, míg Klebelsberg Kunó előtt. Az 1922-26-os nemzetgyűlés jegyzői tisztét töltötte be. A szociáldemokrata frakció nemzetiségi ügyekben illetékes szónoka volt. Felszólalt a tiszti különítmények ellen és a polgári szabadságjogok politikai okok miatt letartóztatottak elengedése érdekében. Tiltakozott a numerus clausus bevezetése ellen. Az 1926-os soproni választásokon megbukott. 1926 után visszavonult a képviselőségtől, de politikai tevékenységét tovább folytatta. 1930-ig intenzíven dolgozott a politikai elítéltek védelmén, jogsegélyezésén. E munkájában együttműködött a kommunistákkal és a Vörös Segéllyel. Emiatt az MSZDP vezetősége fokozatosan eltávolodott, majd el is határolódott tőle, így az aktív politikai életből kiszorult. A második világháború után a munkáspártok egységének híveként került vissza a perifériáról. 1954 és 1956 között a Magyar Dolgozók Pártja (MDP) Központi Vezetőségének tagja. 1957-től betegsége miatt visszavonult a közélettől. 1961. július 3-án halt meg Budapesten. (Ifj. Sarkady Sándor-Tóth Imre: Országgyűlési választások és képviselők Sopronban 1848-2004. Életrajzi tanulmányok. Hébelt Ede. Kézirat, Sopron, 2005.) Kánya Kálmán (1869. november 7. Sopron - 1945. február 28. Budapest) - politikus, külügyminiszter. A soproni Berzsenyi Dániel Evangélikus Líceumban folytatta középiskolai tanulmányait. Pályafutását Konstantinápolyban kezdte mint alkonzul. 1904-ben konzullá nevezték ki, 1905-től a közös külügyminisztériumban teljesített szolgálatot. 1913-ban a Monarchia mexikói követe, meghatalmazott miniszter. 1920-tól 1925-ig a külügyminiszter állandó helyettese. Részese volt a nyugat-magyarországi kérdéssel kapcsolatos diplomáciai tárgyalásoknak. 1925-ben berlini követ lett, majd 1933 februárjától 1938. november 28-ig a Gömbös-, Darányi- majd az Imrédy-kormányok külügyminisztere. Az ő hivatali ideje alatt csatlakozott Magyarország a Berlin-Róma-tengelyhez. Németország egyre növekvő hegemóniáját az Olaszországgal való fokozott együttműködéssel igyekezett ellensúlyozni (ún. horizontális paktum koncepció). A lehetőségekhez képest igyekezett jó kapcsolatokat fenntartani a nyugati hatalmakkal és a kisantant felé is tett közeledő lépéseket. 1938 augusztusában Horthy és Imrédy németországi látogatása napjaiban Bledben megegyezett a kisantant államokkal Magyarországi fegyverkezési egyenjogúsága elismerésének kérdésében, amivel legalizálni kívánta a háborús készülődést. 1938. szeptember 20-án Imrédy miniszterelnökkel Berchtesgadenbe repült és felkérte Hitlert a magyar területi igények támogatására. 1938. októberben vezetője volt a komáromi magyar-csehszlovák tárgyalásokon részt vevő delegációnak. Miután az 1938. november 21-i német olasz demars miatt Kárpát-Ukrajna tervezett megrohanás ától az Imrédy-kormánynak el kellett állnia, lemondott. 1935. október 4-én Horthy örökös felsőházi taggá nevezte ki. A II. világháború idején a Bethlen-Kállay vezette politikai csoporthoz tartozott. 1935. október 4-én Horthy örökös felsőházi taggá nevezte ki. Halála után Budapesten temették el, később azonban átszállították a soproni Szent Mihály temetőbe.