Tóth Imre: A Nyugat-Magyarországi kérdés 1922-1939; Diplomácia és helyi politika a két háború között - Dissertationes Soproniensis 2. (Sopron, 2006)

VIII. BIZONYTALANSÁG ÉS STABILIZÁLÓDÁS AZ ANSCHLUSST KÖVETŐEN

megengedik, hogy a magyar kormány a határrevízióra vonatkozó igényeit ne csupán kerülő utakon, hanem hivatalos formában is kifejezésre juttassa. A próbálkozásoknak Angliában is visszhangja támadt. Az előbbivel csaknem egy időben, március 16-án Mecsér András országgyűlési képviselő emlékeztette Otto Erdmannsdorff budapesti német követet arra, hogy a kancellár Gömbös egyik németországi látogatása alkalmával kilátásba helyezte a terület visszacsatolását, amenynyiben az Anschluss megvalósulna. Mecsér hangsúlyozta, hogy egy ilyen gesztus nem csupán az elszakított területek magyar lakosságára tenne mély benyomást, hanem egyúttal biztosíthatná a magyar szövetségi politika örök időkre való elkötelezettségét is a birodalom mellett. Erdmansdorff megjegyezte, hogy ez a lépés kétségkívül nagy visszhangra találna Magyarországon, mi több, a szélsőjobboldal egyik vezetője (Salló János, a Nemzeti Front irányítója) közelmúltban elhangzott beszédében máris hangot adott a visszacsatolással kapcsolatos reményeinek819 A hiú reményekkel szemben azonban hamarosan világossá vált, hogy a Führer nem lelkesedik a magyar elképzelésekért. Ezt a német külügyminisztérium politikai osztályának vezetője, Ernst Weizsäcker is megerősítette egy erre vonatkozó feljegyzésében.

820 Feltűnő volt az is, hogy a német kormány, illetve a kancellár külön kérés nélkül is elismerte a jugoszláv és svájci határok sérthetetlenségét, az olasz-német Brenner-határt pedig már március 11-én garantálta Mussolininek. Az leendő szomszédok közül csupán Csehszlovákia és Magyarország nem kapott megnyugtató garanciát határaira. Igaz 1937 novemberében a német kormány ígéretet tett arra, hogy a küszöbön álló Anschluss Magyarország német lakta területeit nem veszélyezteti.

821 A világ előtt meglehetősen ismert volt, hogy Hitler következő célja a cseh állam, illetve a Szudéta-vidék annexiója lesz. Nem volt mit csodálkozni azon, hogy a csehszlovák kormánynak magának kellett kieszközölnie a németek megnyugtatónak csak nehezen nevezhető biztosítékát, a határokat illetően. A német-magyar határ elismertetésére azonban a csehekhez hasonlóan a magyar kormánynak is külön lépéseket kellett tennie. Március 14. után Sztójay Döme berlini követ hozta szóba a garancia kérdését állomáshelyén. Erdmannsdorff budapesti német követ erre hivatkozva közölte Kánya Kálmán külügyminiszterrel, hogy a magyar-német határt magától értetődőnek ismerik el. Kánya nem kis megütközésére azonban hozzátette: a birodalmi kormány kéri, hogy a biztosítékot ne hozzák a nyilvánosság tudomására. Miután Kánya ragaszkodott hozzá, hogy a német deklarációt a közvélemény elé tárják, március 22-én Karl Werkmeister német ügyvivő megismételte, hogy a birodalmi kormány elismeri Magyarország határainak sérthetetlenségét. Kánya ezt másnap a parlament külügyi bizottságában ismertette.

822 A határok kérdését Berlin ezzel a maga részéről elintézettnek tekintette. A közben államtitkárrá kinevezett Weizsäcker, egy hónappal később, április 13-án, a követ útján mégis nyomatékosíttatta magyar partnerei számára, hogy Hitler a határt véglegesnek tekinti. Erdmannsdorffhoz írt levelében aláhúzta, hogy nincsenek Magyarországnak nemzetiségi alapon visszaadandó területek, mivel „bizonyos magyar helységek exklávéként ékelődnek be" a birodalomba [vagyis Burgenland őrvidéki területeibe - T. I] és nem közvetlenül a határ mellett fekszenek. Weizsäcker mindazonáltal élénken ajánlotta, hogy mindazok, akik nagylelkű gesztust várnak Németországtól, gyógyuljanak ki téveszméikből, mert ezek még vita tárgyát sem képezhetik. Mindehhez pedig érvként utalt az 1921-es népszavazás vitatható eredményére, továbbá arra, hogy a Fertő-tótól délnyugatra eső részeken tiszta német települések vannak. „Bárhogy is legyen a dolog, ha összeszámolnánk a burgenlandi magyar vérségű lakosságot és a határontúli német vérségűeket, ez nagy mértékben Magyarország 819 Akten, 1953. 215. o. sk. Vö. Wilhelmstrasse, 117., 262-263., 1. :még: Kerekes 1963. 384-385. o. 820 Akten, 1953. 215. o. 1, sz. lábjegyzet. 821 Tilkovszky 1998. 72. o. 822 Juhász 1979. 134. o. Vö. Wühelmstrasse, 118-119. sz. dok. 263-265. o.