Fábry Zoltán: Vigyázó szemmel – Fél évszázad kisebbségben

I SZOMORÚ SZEMMEL (1920-1924) - élünk ám még, cimbora

margarétás mező, kék ég, aztán fehér felhők, minden fűszál alján élet: bogár, hangya, tücsök ... Fűbe gázolni, lebukni, harmatot csókolni: föld, föld. Most jó, most szép az élet.. . most nincsen semmi, szívom a levegőt, hagyom a mellemre zuhogni a napfényt, a fülembe a hangokat, a szemembe a színeket. .. Mindenki legyen így, mindenki így lehetne, mindenki érezze, kacagja, bökje ki a titkot: élünk, élünk ám, cimbora! Aztán eszembe jut egy halott. Egy szegény újságíró, kit az élet kicsire nyúzott. A mostani élet. A mai élet csak egy nagy szivart dugott a kezébe: ennyi volt az öröm. Néhány hónappal előbb még ő írta ezt: „Élünk ám még, cimbora!" Még hirtelen sietséggel odafestette a mondat fölé vastag betűsen, magyarázón, keserűen a ma krónikásának hirtelen, már túlról érzett igazságát: „Történelmi miniatűr" ... Aztán elment. Láz. Kórház. Temetés... A halál lecsapott dacos prédamondatára, de a főcím bizonyítóan, döntően megmaradt: Történelmi miniatűr. Most itt járt a marsall Párizsból. Pétain, a győző, a nagy, a hatalmas. Katonák beszélgettek. Szabadság és kultúra: más szót nem is hallani, másról nem is tudnak. Ez a legkönnyebb. Kultúra, szabadság: ahogy akarom. A szabadság nevében — ruhri lövöldözés és börtönzés, a szabadság nevében — szobor és iskolarombolás. Ha akarom, kultúra ez is: a négereknek külön bordély egyformán szerencsétlen német Gretchenekkel. Kultúra: buta, féltő, merev kínai fal: a magyar betű, a magyar könyv száműzetése — a szépség, igazság, tudomány ne szállhasson magyarokhoz . .. Csak egyetlenegy szó maradt ki az ünnepből, szónoklatból, az egyetlen igazság, amit nem lehet álcázni, amit nem lehet százféleképp magyarázni: az élet! Katonák beszélgettek és elhallgattak. El kellett hallgatniok, mert az élet többé már nem lehet üres szó, mert sokáig volt katonás, bűnös, emberpusztító halál. A kiszolgáltatottság után mindenki az igazság idejét várja, de íme, a katonák újra beszélnek, poharakat koccintanak, recsegik a bűvös szavakat: a kultúra és szabadság nevében! ... Amikor hozzám ér a szavuk, hozzám, ki a rétre: én már látom a félrecsúszott álarcokat, már veszem a szavak távoli értelmét, és mondom az igazságot: halál! Látom a fejlövésesek utolsó örömtelen ugrását a nap felé. A fűben fekszem, aztán egyszerre felnevet bennem a megismerés, az első diadalmas, biztos megismerés: hogy jobb vagyok, szebb vagyok, igazabb vagyok. Én vagyok a jobb, a szebb, az igazabb, mert csak — ember vagyok ... Az ünne-