Fábry Zoltán: Vigyázó szemmel – Fél évszázad kisebbségben

I SZOMORÚ SZEMMEL (1920-1924) - fehér egerek a fórumon

megvetés. És te: látó ember, költő, ki cinikus meghatottságodban sose hallott imás monológot gajdoltál — légy átkozott a kifakadt furcsa szeretetért. Hiába: egyszer csak meg kell tudnod, hogy erkölcstelen vagy. Erkölcstelen, mert nem ünnepi talárban álltál a pódiumra, nem böfögtél egyszeregyre húzott ódát: Ö, szeretet, magasságos magasság, lélek kútja, fel, fel... stb. Erkölcstelen vagy, mert csak büdös cigarettádon át fújhattad lelked zokogó melegét a fagyott gallyakra. Erkölcstelen, mert meztelenül csak azt mondtad, ami akkor benned volt, ami akkor indult el torokba fúlt jósággal magányos hozsannázásra ... Erkölcstelen. Mert ember vagy. Kortárs. Testvér. Átkozott. Embertelenségbe lökött, tehetetlen jóakarat. Költő. Megrekedt, kisemmizett életű ifjúság. Egy bűnös kor gyermeke, egy csaló kultúra fertőzöttje. Egyformán testvér mindnyájunkkal: örök tizennyolc évesekkel, akik mindenben hittünk, és akik most okosak vagyunk, szomorú, torz mosolyra készek. Szerencsétlenek, kik még tragédiákra is azt mondják: butaság. Nincsen semmihez sem kedvünk. Bevalljuk. Könnyű. Nincsen semmink, mindent elvettek ... nem tudunk mást, mint cigarettafüstöt fújni a fagyott ágakra, a fagyott világra: csípős meleget, mert nincsen más. De ezt könnyező, eltitkolt nagy szeretettel tesszük. Restellt komédiásgesztussal. Szomorúan. Tehetetlenül ... így élünk. És nem tagadjuk meg ezt az életet. Nem tagadjuk el magunk előtt. Ez a tragédiánk. Hogy képtelenek, tehetetlenek vagyunk emberi életre. Mert minden erőnkkel ezt akarjuk! És az élet mindent — kiröhög ... Elfáradtan támolygunk mélységek undorában, kínjában és éjjeli sötétben, embertelenségben röhögő, takaró álarccal Diogenész-lámpást lóbálunk: Ember! Ember? ... Hol van, hol vagy, Ember? Ember, kiért Krisztus botorkált a földön. Ember, kiért örök ismétlődéssel tizenkét tanítvány hagyja ott mindenki csodálkozására házát, földjét, hajóját, hogy megkeresse, kikövetelje, kiimádkozza az Embert. És nincsen sehol. Csak az egyforma évek: 1914. Ma: 1923. És sikolyos feledkezéssel baromi szeretetvágyról álmodunk, nehéz súlyú, nehéz bőgésű, könnyítő állati csuklásról, gyerekes, elfáradt csodaörömmel: hat fehér egérről. Hat fehér egér, hat kezdődő, ismeretlen élet: ismeretlen csoda előtt — térdre csuklik korunk egész tragédiája. Istendicséretre. Hozsannára ... Lehet nevetni! Nevetni tessék! Jó! Erkölcstelenek vagyunk! Miért? „Mert nem tintába mártják a tollúkat, hanem valami egészen másba." Ö, jó, hogy ezt kimondta valaki. Jó, hogy elutasító gesztussal