Fábry Zoltán: Vigyázó szemmel – Fél évszázad kisebbségben

I SZOMORÚ SZEMMEL (1920-1924) - egy régi sztrájkóra emléke

osztály még színházba sem mehetett. Ki volt tiltva, meg volt bélyegezve — és mi elkezdtünk tanulni... Később háborúba mentünk. Életindulással a halálba: nótásan, virágosán, tavaszvárók tavasz nélkül. így aztán lassan elfutott mellőlünk az élet. Lábunk bizonytalan léptekre botorkál, lökésekre, ütésekre, szavakra némán hallgat. Tíz év előtt a hatodik osztály sztrájkolt, mert tavasz volt és egy deszkakerítés. Ma a megcsalt élet cinikus mosolya nézi a megmaradt feszítő izmokat, a húsba vágódó köteleket: a hiába volt éveket. Tíz évvel ezelőtt a sértett hiúság kakasborzongása egy szidásra „hősi" gesztussal felelt, ma a fájdalom, a nincstelenség ránk mért csapása nem tud már összeállni falanxos sorakozásra. Nincsen már semmi. Egy pillanatra jólesőn a szeretet, a jóság, a megbánás mozdulata a didergés és a melegség változatain kérőn kapaszkodik vissza az — emlékhez. Emlék? Bizonytalanul elszórva, megcsonkítva, töredékesen. Keresni kell, kutatni... szemet hunyni, ha látni akarunk. Mert az élő szem — idegen helyen jár, és semmit sem lát. Az öreg gimnázium folyosóira a régi hatodik osztály már nem léphet be. A nagy sztrájkvitézeknek alázatosan kéne kopogni, könyörögni: oda vissza a régi padokba... csak egy pillanatra ... Emlék. Oda vissza a katedrára már Götz tanár úr sem mehet. Lopni kell, csalni, éjjeli kísértetjárással mindenfelől összegyűlni: álomfalanx... emlék. A megcsalt élet pillanatot koldul; a régi tanyára, a meleg otthonba már csak a tolvaj merészsége segíti... Ott ül a hatodik osztály, megtépetten, megritkultán: az elhullottak, a földbe omlottak helyei üresen merednek a felelet nélkül hagyott kérdésre. Ott ül egy ifjúság, egy szomorú ifjúság kegyetlen kötelességre hajszolt életindulás után. Életindulás után — a fiatalság kisemmizett csapata. És velük szemben — a megcsalt, kisemmizett öregség, a munka jutalma, az új élet kegyetlen tette: a katedrájáról lekergetett, letaszított tanár, egy generáció tanítómestere. Ma — tíz év múlva, velünk együtt ő is belopózkodott; ma megjelentünk ott mindnyájan a teremben, ahonnan egyszer tüntetve távol maradtunk. Visszajöttünk. A kegyetlenség évei után — némán, a kapott sebek fájdalma után — jósággal, az egymást nézők megértésével, kis, ugráló akkori bűnünk megbánásával — bocsánatot kérve, melegséget ajándékozva, összebújva, mindnyájan dideregve, szomorúan, jólesőn, egymáshoz tartozón: Götz tanár úr és a tavaszkótyagos hatodik osztály. Ma az emlék napján köszöntjük egymást: töröljük a fájdalmas pontot, egy kamaszkori csíny zavaró