Fábry Zoltán: Vigyázó szemmel – Fél évszázad kisebbségben

I SZOMORÚ SZEMMEL (1920-1924) - téli napló a lila sapkáról

dott, nevető tükör fényes, kacér felületén! Kerti üveggömbök ... nyári lámpák . .. Télre a kamrába kerülnek: havat és novemberi ködöt nem mutatnak, csak — mosolyos, napsugaras életet. A kisfiú a verandák színes üvegablakain a lila kockán keresztül nézi az eget, a sötét fenyőt. Vagy: megy az úton, és lábával belebotlik a lila üvegdarabba. A vadember ősboldogságával kapja fel magához az üveggyöngyöt, a talmit. Amíg el nem veszti, össze nem töri, amíg el nem hajítja ... A lány a fejére rakta a lila sapkát — télen. Talán éppen tél van. Ügy kell lenni: mert volt egyszer zöld, rikoltozó életindulás, rózsákkal díszített hajrás és véres háborús halálkacérkodás, de mégis élet volt: ködös, füstös lélegzés, ordító ének, dörgő vihar, pengeszikrázás, majd — vakondélet, sáros árok és élet — csuda élet, mert halál kaszált. Azután eső jött, őszirózsás temetés: miért volt a halál, és miért dalolt az élet? Most itt van a tél. Ott ülünk a szoba másik, sötét sarkában — a kályha mellett, piros tűzbe bámulunk, lábunkat melengetjük. Talán a fagyott ujjakat és kipp-kopp favégeket, talán a sajgó forradásokat. És ülünk, mert hideg van, mert elmúlt minden, elfutott mellőlünk, észre se vettük, és ülünk a szoba másik, sötét sarkában, és fájva rágjuk magunkat vissza, üresen nézünk előre — és kérdések jönnek-mennek, kérdések ráznak, és — nincs felelet. A megfeszült bamba bámulást ököllel kell leszorítani r— és a test didergésével könyörögni a piros lángnak: hideg van ... Az üveggömbök a kamrába ... és a kisfiú mintha sohasem élt volna, mintha sose mászott volna fel a székre, hogy elérje a lila kockát... (Pedig — a lány már a tükör előtt áll: a sapkát tetszelgő illegetéssel most teszi a fejére.] Hogy kint emberek járnak, hogy a fákon, mezőkön új zöld ütötte ki fejét, a jeges patak csakúgy dobta le magáról a páncélt, mint régen — lehetett-e erre gondolni? A nagy szemhunyásban nem lehet megérezni az új, kezdődő, mindennapi élet futkározó szerelmét, aranyporát, csípős havát, a csendes elmúlást, a koporsókísérést — négy időés életváltozást: ősz, tél, tavasz, nyár... Legfeljebb pillanatra nézni és elfelejteni. Ma történt valami. Talán velem, talán mással. Az ablakhoz mentem: messziről odahúzott a kocsizörgés. Kényelmesen, puhán ült a lány, és fején ott volt a lila sapka. (...a kerti gömbbe torz nevetéssel belefutott minden...) Történt valami? Egy kocsi robogott el az ablak