Fábry Zoltán: Vigyázó szemmel – Fél évszázad kisebbségben

I SZOMORÚ SZEMMEL (1920-1924) - az irodalom mai életproblémái

goló, megváltó szózata csak ma kap szomorú igazságot, elkésett köszönetet. (Levél, 1897. dec. 18.): „Semmi más nem akarok lenni: csak ember, egyszerű ember, mert a szívem egyszerű és jó, és könnyekkel a szememben írok. Az ember ne akarjon mindent megismerni. Ott van Anatole France; elhiszem: őt csodálni lehet, mert mindent tud, és mindent ki tud fejezni, ő a tudós, de épp azért az írók azon osztályához tartozik, mely kell, hogy végét járja, és ő az, aki a századnak megfelelően, legméltóbban fejezi be a 19. század irodalmát. Most barbárokra van szükség és Istenre. Istenhez kell közel lakni, könyvek nélkül ismerni őt. Kell, hogy az ember a nagy élet természetes vízióját lássa, ehhez erő szükséges, őrületig fokozott akarat... Most a passió ideje kezdődik, mi ahhoz a generációhoz akarunk tartozni, mely most fog születni, hogy előkészíthessük Krisztus eljövetelét." A passió ideje eljött. Borzalmasan. És a kibicsaklott, bűnös kor önmagát emésztette fel a háborúban, mint Saturnus saját gyermekeit. Halálra ítélte régen saját kétkedése, rettenetes elbizakodottsága, arcátlanul álcázott üressége, pompázó embertelensége. Vonagló mámorában mindent magával akart rántani, de a sírból véresre sebzett körmökkel kiásta magát az élet, és a Philippe jövendölte új generáció a helyébe lépett. Együttes élmény, együttes csalódások, együttes vágyak soha máskor nem kovácsolhattak így eggyé régi ellen támadó generációt, mint az elmúlt nagy világégés ezt a mait. A túlfeszített akarat, a becsületes kötelességvállalás nem az igazságot eredményezte, de a megélt nyers valóság útján a hazugság merev falába ütközött. A megcsaltak kórusa a gyűlölet átkát szórja mindenre, ami ide vezetett, és dacos tekintetével a tiszta, érintetlen jövő felé fordul, hogy a vádak csendes imáit és a tervek és álmok óriási távlatait vetíthesse maga elé. A háború utáni irodalom útját titáni erővel jelöli ki Fritz von Unruh: a pokoli rontás, a tűz és vérfürdő legyen az intő példa, a nevelő — és szabadító erővel rántja le az emberről a véres köpenyt, az iszonyat szorító köntösét, és a meztelen embert az éltető nap hevébe állítja: a szeretet, a jóság tisztítótüzébe. A megcsalt ember eddig a mindent lehetővé tevő racionalizmus szikláján biztosan állt, most kitűnt, hogy téves mérnöki munka az egész, a betonfalak leomlottak és temettek. .. a pusztulás pánikjában vad hörgéssel és sikollyal kapaszkodik sose hitt, félig hitt, régebben megvetett, kine-