Fábry Zoltán: Vigyázó szemmel – Fél évszázad kisebbségben

I SZOMORÚ SZEMMEL (1920-1924) - az irodalom mai életproblémái

halál után élni akar, a létezés legmagasabb formája aggódó sietséggel kapja fel magához ezt az életet, és a szentséget mutató pap áhítatával hordozza körül a négy világtájban a megváltást: az embert. Az irodalomnak egyetlen problémája: e megtalált isteni érték megtartása. Feladata ma — az élet, az űr felé indulók megmentése. A lélek húrjait a borzalom rémei meglazították, a kínok emberi lehetetlensége az elmúlás nemtörődömségét eredményezték. Az egyetlen mozdulat: az érzések mámorra hajszolása, a haláltánc duhaj öröme. Sötétség mindenütt. Csak Ady két kurucának beszélgetése mordul fel: Komám, eltévedtünk. Nagy ez a sötétség, Fölgyújtottuk a világot S nem látunk egy lépést. A duhaj halotti lárma egyre zúg, amikor távoli gyereksírás a születés első percét sikoltja... A gyilkosok életmentő, mások bűneiért vezeklő csapata elindult... Az emberiség legtragikusabb generációja kórusban zengi imáját: És ha százszor is ver átok., S szívem vad könnye buja tenger, Enyém az ország, visszatértem, S én akarok uralkodni rajt! Megtért királya, én: az Ember. (Merényi: Az aranyharsona) A 19. század a szellem szép fényű nagy fellángolásával kezdődik: a romantika szabadon, fenntartás nélkül adta át magát a léleknek. Minden felett az eszme uralkodik, az eszmét azonban sokszor semmiféle szálak nem kötik a való élethez, és épp ezért a hatás elmarad, csak a való élet reakciója jelentkezik egyre erősebb folytonossággal, úgyhogy a 19. század egész története összefoglalható egy mondatban: küzdelem a romanticizmus szelleme ellen. A kezdet ünnepnapi lángolását a hajszolt hétköznapok szürke, piszkos gyárfüstje egyre jobban kormozza, míg eltűnik a vasárnap, és csak az élet rohanó, néma, önző tempója zakatol. A naturalizmus a dolgok, a körülmények elsőségét hangsúlyozza az emberi akarattal szemben. Az anyag prioritásának elismerése egyet jelent az akarat feladásával, az ateizmussal, az anarchiával. A század nekiindul az idő végtelenségének, és a kezdet egy átok, melyet Julien Sorel, Stendhal regényhőse mond a siralomházban: „Kortársaim