Fábry Zoltán: Vigyázó szemmel – Fél évszázad kisebbségben

IV VIGYÁZÓ SZEMMEL - nincs elveszett poszt

reakció 600 000 vietnamit akar irgalmatlanul kitelepíteni. Ismerős és csábító folyamat. A reakcióban mindig a kisebbség az, mely puszta létével provokál. A német fasizmus és a zsidóság viszonylata és Amerikában a négerkérdés: döntő példa. Ahol azonban a kisebbség célponttá válik, ott a reakció jelenléte mindig kimutatható. Ha a szocialista többség ezt nem veszi észre idejében, akkor a reakció eleve teret nyert. 1945-ben a többségi reakciós elemek gátlástalan beszivárgásának tárva-nyitva álló kapuja a kisebbségi jogfosztás lehetősége volt. Hogy ez aztán valójában hová vezetett, azt a negyvennyolcas februári korrekció mutatta meg. Az elnémított, üzemen kívül helye-zett kisebbségi szeizmográf 1945-ben azonnal és azonmód veszélyt jelzett, és hiába. 1948-ban a többségnek három év mulasztását kellett pótolni és behozni. A marxizmus próbáján — paradox mód — a kisebbség lesz azon lépcsőfokok egyike, melyen a többség a jövőbe hághat: az internacionalizmusba. A kisebbségi kérdés — mint eminens társadalmi kérdés — csak a marx—lenini vonalon, csak a szocialista humanizmus szellemében oldha= tó meg. A kisebbségi probléma az internacionalizmus elorozhatatlan atomja; ahonnan ez a töltet kimarad, ott megzavarodik az egésznek az összetétele és összhatása. A kisebbségi kérdés megoldatlansága, zavarai és gátlásai a nemzetinél nagyobb, a többségi kollektivitás, az internacionalizmus hitelét gyengítik. Szocialista országokban és — a kisebbségi kérdés igazát is kodifikáló — Lenin centenáriumi évében és hónapjában lehet-e természetesebb óhaj, mint a többség és kisebbség azonossági és azonosítási kívánalmának a kimondása?! Népek, nemzetek, kultúrák és emberek közelítésében, közeledésében a kölcsönösség tudata a döntő. Az igazi internacionalizmus ad és kap. Gazdagítás és gazdagodás a velejárója. E sorok írása közben Thomas Mann levelezésének köteteit olvasom. Itt, egy 1924-es episztolában találom a következő bejegyzést: „Egyre inkább úgy látom, hogy a csodálat az ember legjobb osztályrésze; és ahogy az egyén életében nincs természetesebb és emberibb, mint az a tény, hogy a másikban azt csodálja, ami nincsen meg benne, ami ő maga nem lehet, éppúgy a népek életében is így kéne, hogy legyen. Kölcsönös csodálat, mint az internacionális élet alappátosza: bizony másképp nézne ki a világ, mint most... Saját tapasztalatomból tudom, hogy mennyi előny származik abból, ha az idegent szeretettel tesszük a magunkévá és csodálva okulunk belőle." 23'