Fábry Zoltán: Vigyázó szemmel – Fél évszázad kisebbségben

I SZOMORÚ SZEMMEL (1920-1924) - tábori posta

D. J. K. M. A. (Dicsértessék a Jézus Krisztus mindörökké — ámen.) És megy a levél, jön a levél. Tábori posta: az egyedüli összekötő kapocs. Síró boldogsággal ujjong fel a baka, hogy tud írni, hogy beszélhet. Nem győz hálálkodni. De azért írok szeretek írni Hála Istennek megtanútam ki tanítottak Kedves Szüleim Hála legyen magoknak ezt ezerszer köszönöm. És ha egyszer elmarad a megszokott lap, a nyugtalanság, a szomorúság ezt veti papírra: Hogy mikor el jön a század postája És mindenki megkapja kiki a maga Levelét és amikor föl olvasák osztán Nem halom az enyémet akkor ojan Rosz hogy le nem lehet irni mikor wárom és nem jön ojankor a természet Természetesen szomorú és nincsen meig aza Jókedv, mert csak az vigasztal hogy ha levél jön. Szerelem. Mi másról beszélhetne, vágyódhatna a kisemmizett élet? Ha otthon elég egy tekintet, kézfogás, mely mindent elmond, itt szomjas vergődéssel keresi ki egyszerűségéből a szót, amit leírjon, amivel ajándékozzon, de csak azt adhatja, ami mesterkéltség nélkül tör ki, és ha sokáig küszködik, hogy minél szebben fejezze ki magát, a végén a legtermészetesebb egyszerű hangot üti meg. Hát mit írjak Édesem, verseket, nótákat, azokat én nem helyeslem ezek a legérvényesebbek, hogyha aztirom, hogy kedves Annuskám szeretlek és el is veszlek. És ha érzi, hogy nincs meg a hatás, szava utolsó bizonyságra tör ki: Én olyan leveleket írok neked mindig, hogy már szebb leveleket nem tudok írni neked. Vannak, akik nem vetik meg a verset, és ékes szavakat raknak a papírra, melyek — ha talán vásári ponyva szülöttei is — ajkukon érzésükkel az őszinteség benyomását keltik, és némelyikében a régi virágénekek hangját véljük hallani (a sorok „helyszűke" miatt összeolvadnak]: írom levelemet reszketős kezemmel, lerakom betűmet fáradt kezeimmel, le is pecsételem piros pecsétemmel. Küldöm levelem