Fábry Zoltán: Vigyázó szemmel – Fél évszázad kisebbségben

IV VIGYÁZÓ SZEMMEL - kazinczy elkötelezettségében

találnak el: „Minthogy édesanyanyelvem helyesírásával csak a négy első évek alatt foglalkoztam az alapiskolán, elég rosszúl megy. Szégyelem magam ezír, de azt hiszem semmi sincs elveszve." Hajlamosak vagyunk, hogy nyelvi bajaink és sérelmeink okát kívülünk, másokban keressük. Merjünk egyszer magunkba nézni és bevallani: a legfőbb ok mi magunk vagyunk. Ahol a szülők a négy magyar alsó osztály után pontot tesznek, ott ne keressünk bűnbakot! Minden nyelvnek olyan a sorsa, amilyet megérdemel: hangoztatom, sugallom majd öt évtizeden át. Itt nincs mentség, nincs „igen, igen, de", és nincs kitérő. Minden rajtunk múlik! „Erős várunk nékünk a nyelv!" Erős lett, mert Kazinczyk építették. Tervet készítettek, alapoztak, téglát téglára raktak, falakat húztak és tetőt boltoztak: várat építettek, időállót, maradandót, erőset. Lakjuk-e, erősítjük-e, védjük-e? Lakói és őrei vagyunk-e tényleg? A nyelvet mindennapja élteti, biztosítja és fejleszti. A hétköznapok valóságán múlik minden, a hétköznapok szürke hősein, e legfőbb realitáson és biztosítékon. „Nyelvében él a nemzet": ez nemcsak létparancsunk, de történelmi elkötelezettségünk, vizsgáztató erkölcsünk. Kazinczynak tartozunk vele, aki — Kölcseyhez írott levelében — először mondotta és tudatosította: „Rajtunk áll, barátim, hogy héroszai legyünk a nyelvnek." Amikor ma itt és most a múlt nagy magyar nyelvhéroszát köszöntöm, a hétköznapok hőseit is magamhoz ölelem. A főtől a tagokig mindent és mindenkit: az egészet, az egységet. Mert kevesen vagyunk, és oldott kévét kell összetartanunk. A nyelv az üdvösségünk és megtartónk, de lehet kárhozatunk és elmarasztalónk is. Lehetünk hűségesei és lehetünk hűtlenjei, árulói. Választhatunk: sorsunkért igazában csak magunk felelünk. Minden nyelvnek olyan a sorsa, amilyet megérdemel! (IRODALMI SZEMLE — KORTÁRS, 1967) 296'