Fábry Zoltán: Vigyázó szemmel – Fél évszázad kisebbségben

IV VIGYÁZÓ SZEMMEL - forbáth imre halálára

tudatában és elkötelezettségében szóltunk és riasztottunk. Nem kutyamód, de emberként — emberi hangon. Ahogy megszoktuk, és immár majd fél évszázada műveljük. A vox humana ugyanis emberi hangot jelent. Emberséget. Talán lesznek, akik meghallják és megértik. (STÖSZ, 1967) forbáth imre halálára A napi postát a levelek felbontásával kezdem. Csütörtökön, május 18-án is így történt. Az Irodalmi Szemle borítékján expressz címke volt, és így természetesen azt téptem fel először: „Gyors levél, gyors kérés: szegény megboldogult Forbáth Imréről kérnénk nekrológot." A levél kiesett a kezemből. Eltelt egy perc. Utána gépiesen nyúlok egy másik boríték után: gyászjelentést húzok ki belőle, a család küldi most már a megmásíthatatlan bizonyosságot. Amikor már az újságoknál tartok, az Űj Szóból is — melyet én egy nappal később szoktam kapni — a gyászhír mered felém: a feketén bekeretezett név. De ez nem lehet! Hisz tegnapelőtt küldtem el neki új könyvemet, a Valóságirodalomot. Egyeztetem a dátumokat: akkor már halott volt. De én még mindig az élőre gondolok, és kikeresem a meg nem válaszolt levelek csomójából utolsó lapját: „Légy oly szíves, írj azonnal néhány sort, mert hosszú hallgatásod nyugtalanít... újra klinikára kell vándorolnom, de új operációt és narkózist már nem bírnék ki." A válasz belém rekedt, szidhatom magam: miért nem válaszoltam azonnal?! Az utolsó szóval adós maradtam. Most itt a rettenetes alkalom: pótolhatom. Vele és róla kell beszélnem — mindenki előtt, mert hiába minden levél, gyászjelentés, újsághír, hiába a halál ponttevése: mi itt és most az élőt köszöntjük. Nem engedjük, nem engedhetjük át a halálnak, az elmúlásnak azt, aki és ami maradandó, és ami immár — örökség. A magyar irodalom gazdag az örökhagyókban. Ilyenkor — hagyatékátvételnél — látjuk, milyen sokrétű, sokarcú a magyar költészet. És e sokarcúság magyarázata az egyéniség jelenléte és kézjegye: mindegyik másképp for-