Fábry Zoltán: Vigyázó szemmel – Fél évszázad kisebbségben

I SZOMORÚ SZEMMEL (1920-1924) - tábori posta

gőt köröttem, és nem tagadok semmit. Nem tagadhatok; én és a dolog egy hús és egy vér vagyunk. Lehetne így is: „Hölgyeim és uraim! Íme, itt fekszik előttünk egy kristály, egy deltoid-ikozitetraéder, egy hexakiszoktaéder... Amit most vonalzóval mutatok: ez egy szög, ez egy lap. Számoljuk meg, hány lapja van? Hölgyeim és uraim, sok lapja van, sok szöge. Ez a kristály nagyon érdekes. Ez a trigon-dodekaéder nagyon érdekes." Komolyra húzott képpel, cvikkeresen mondom: „íme, egy dolog!" Arcomon nem lesz sose nevetés, szemem szögletéből sose indul ki egy könnycsepp. És a kíváncsiak arcán sem fogom meglátni. „íme, egy dolog, hölgyeim és uraim, tehát nem fontos, hogy hiszik-e, nevetik-e, haragszanak-e rá. Nekem sem fontos, de tagadhatatlan, hogy nagyon hasznos és érdekes téma. Nézzék meg még egyszer, hogy jól lássák, mert most elcsukom ide az A szekrénybe." És mehetek nyugodtan haza — ebédelni, az a dolog nem kísér engem, az ott maradt az A szekrényben. Ha rosszul mondtam valamit, s számon kérik: véletlenül leejthetem, és eltörik. Nem baj: egy közönséges kő, én megmaradtam. Én az előbbi „szemérmetlen" módszernél maradok. A tenyeremre teszem a kristályt, melynek lapjain, szögeiben, úgy vélem, sok ember gondolata, érzése ütközik, melyről úgy hiszem, hogy én is ott vagyok. Megláttam valamit, amit sietek magamnak elmondani, hogy mások is hallják. A kíváncsiak seregét magamhoz, az én hitemhez engedem. És tudom, hogy mi jön: nevetés, kacagás, kődobálás. A fontos, hogy megmaradjon a hitem, hogy a kíváncsiakból csak egy értse. Már ketten leszünk. És akkor érezni fogom, hogy én beszéltem. E sorok írója azon millió kiválasztott közé tartozott, akikről a költők ezt a sírverset készítették: „Ml, tizennyolc évesek" — és így életének első állomása egy irracionális számsor lett, hely és idő egysége nélkül csak a dráma harmadik egységét: a cselekményt érezhette és látta. A dráma ilyen körülmények közt rossz volt és elhibázott. A számok: 34, 12, 107, majd 644. Számok. Eredmény — semmi. Következő állomás? Mégis — így nem bírom végigmondani! Hiába írok le magamnak számokat, hiába... valami kényszerít, hogy észrevegyek embereket, messzibe repült időt, elhagyott, feltúrt földeket, erőt, reményt, csüggedést, kétségbeesést, sápadt arcokat, hangokat: kísérteni járnak, élni járnak, élni akarnak.