Fábry Zoltán: Vigyázó szemmel – Fél évszázad kisebbségben

I SZOMORÚ SZEMMEL (1920-1924) - páll józsefek

az önkezüktől irányított fegyver, hurok és méreg jó munkát végzett: meghaltak. A hídelvei gazdálkodó öngyilkos lett, és egy levelet hagyott hátra. Egyszerű, reszketős írású szavakat: székely volt — nem bírta tovább Erdély szomorúságát. Sose ismertem, senki sem ismerte — de ő volt az első. A zűrzavaros évek kezdetén ő ezt csinálta. A szomorú annalesek 1918 decemberét rótták. Aztán később itt is, ott is lehetett hallani, olvasni róluk: földművesek, marcona nagyúri katonák, üveges szemű törődött vének: mind, mind így mentek el, mint Páll József. Egy szomorú, fáradt, de büszke gesztussal — elmentek. Öngyilkosok! Olyan keserű, kicsinyes és messze nézésre ingerlő szó ez, ha róluk van szó. A könnyű okokban bujkáló és találgatásokkal takaródzó „miért" — itt nem gyötör senkit: az ,,azért" zuhan le ránk igaz részvétre és szomorú megismerésre. Isten mondja: Jaj az öngyilkosoknak! Jaj nekik: a kétségbeesetteknek, a gyáváknak, a meggondolatlanoknak. De megbocsátás, üdvözülés, megigazulás — az áldozati élőknek, embereknek, a véres hallgatással beszélőknek, akik Abrahám késével szúrták le magukat áldozati vad, nyers húsnak — iés Isten hagyta, és nem szólt le az égből, ők pedig nem néztek hátra és nem látták: „hogy: ímé, háta megett egy kos akadt meg szarvánál fogva". Nekik nem kellett a bégetős szelíd bárány, ők nem farizeuskodtak, nem gondolkoztak. Nem akartak látni, hallani, tudni semmit. .. Miért is? ... Az egész embert, az élő meleg embert dobták az oltárra, magukat adták áldozatra, engesztelésre, kérésre, imára ... Bűnnel, bűnösen, áldozattal engesztelésre. Bocsássa meg nekik az Isten. Mi pedig, akik fáradtan, élve, remény nélkül, alig hitt hittel vágunk neki a mindennapnak — nem is vesszük észre, meg se látjuk a kesernyés füstű, furcsa áldozati oltárt, a vad, pogány, halottas engesztelő misét. (ESTI OJSÄG, 1921}