Fábry Zoltán: Vigyázó szemmel – Fél évszázad kisebbségben

III RIASZTÓ SZEMMEL - mai jegyzetek

egy zug, ahol Európa konzerválódhat. Hány országból indulna meg a kivándorlás, hány millió ember vállalná inkább ezt a régi, divatból kimúlt állapotot, mint a hazai „ébredést" és „újjászületést"?! Ha ez a megnyugtatás nem lenne ribbentropi blöff, akkor Kamerun népsűrűsége Belgiuméval vetekedhetne: német német hátán tolongana, kivándorlók, elvágyakozók a csodák földjén, négerek földjén, az európai szabadságeszmék utolsó szigetén. Űj Tahiti, naiv csoda, menekülés paradicsoma, mely azonban a mai szituációban nem más, mint gyilkos irónia. Valamikor csillogó üveggyöngyökkel szédítették a négereket, ma a szabadságeszme: üveggyönggyel felérő bóvli áru, melynek Európában már ismeretlen az értéke és rendeltetése. népszavazás volt Németországban. Rendelet nem intézkedett, parancs nem hangzott el, az eredmény ennek megfelelően: igazság és ítélet. Népítélet, ahogy a Legfőbb Tekintély kívánta. írtunk arról, hogy a vezérré avanzsált kontár festőművész, kontársága igazolására, művészeti impotenciáját egyedül uralkodó mértékké terrorizálta Németországra. Ezzel szemben mindent, ami a mai német művészetből érték és világhír — elfajzottnak deklarált. Az „elfajzott művészet" kiállításával egyidőben és egy helyen — Münchenben — a glorifikált művészet termei is megnyíltak. Mindenki szabadon válogathatott: érték vagy kontárság, „elfajzott művészet" vagy levelezőlapgiccs. A jelszó igazságtevésre hívott: „Német nép, jöjj és ítélj!" És a német nép jött és ítélt! Kicsit másképp, mint ahogy a rendezők gondolták. Az „elfajzott művészet" kiállítását félmilliónál több ember nézte végig, az egyedül üdvözítő giccsnek ugyanakkor csak 160 000 csodálója akadt. A kontárságra csak a hasonlelkűek voltak kíváncsiak, de az „elfajzottá" gyalázott igaz művészetre, az elpusztítandó értékre mindenki, aki így akart tisztelegni az üldözött igazság előtt. A náci lapok természetesen a nekik kedvező értelmet magyarázták a tüneménybe: az emberek röhögni akartak, hogy valaha ezt is művészetnek hívhatták. De az emberek nem röhögtek, szomorúan és mégis büszkén húztak el a képek előtt: egy pusztulásra ítélt nép búcsúzott itt az emberi megnyilatkozás pusztulásra ítélt termékeitől. Tragikus szolidaritásgesztus cáfolja a hivatalos magyarázatot, mert ha ez igaz lenne, akkor a röhögőknek, a bélyegzőknek a megvetés gesztusa 214 után testületileg kellett volna átvonulni a másik csarnok-