Fábry Zoltán: Vigyázó szemmel – Fél évszázad kisebbségben

I SZOMORÚ SZEMMEL (1920-1924) - foglyok a sínek között

most kapott érzés — és minden levágódik a szomorú földre. Lezuhant; keze, vére a földön vonaglott. Én úgy éreztem — ő pedig mereven állt. ö még sírni sem tud. Rá egyszerre szakadt le minden, egyszerre kapta a sok felgyülemlett könnyet — egy perc alatt a végtelent, a bánatot, a szomorúságot nem bírja fellélegzeni. Az elfut, visszatér, ismét keresztülszúrja, átvérzi, a síneken pontos egyformasággal ér el hozzá minden — a két vas mereven, gyilkolón bástyázza, a kerekek átrobogtak rajta. Megölték: már sírni sem tud. Mint aki a sínek közé esett... Látja a messziről elindult és ideért rémet, és nincs menekülés, és nincsenek könnyei. Gondolkozni sem próbál — nem is lehet, elfelejti a szomorúsággal gyűjtött éveket, az örömöt, amire oly félve gondolt, a reményt, mely talán meg sem született. Semmire. Arra gondolt, és a legnehezebb perceit érezte, amikor el tudja hitetni, hogy igazán a semmire gondolt. A legnagyobbra. Az elveszettre. A hazára. Minek a többi? Minek a valami? Semmi. Megölték... Omszkból, Ufából jöttek a foglyok. Rácz József Háromszékből ott állt a sínek között. Ö mondta nekem, hogy megölték. A hátam mögött a kisgyermek állt panaszaival, és mi mindnyájan ott voltunk a sínek között. Rácz József, én és te, aztán a többiek mind — az egyre jövők. Hirtelen zsibongó szaladás a sínek között — a foglyok vonatra szállnak. Egy percre ráeresztik hebegő örömüket, de a vonat elindul. Hogy gázol a homályon Csupa köd, zene s fellegek Egy óriási gyászmenet. A vonat robog — mindenütt át fog menni, csak magyar földet nem láthatnak meg hazatérő magyarok. A vonat robog. Mint aki a sínek közé esett... (ESTI ÚJSÄG, 1920) 16