Fábry Zoltán: Vigyázó szemmel – Fél évszázad kisebbségben

I SZOMORÚ SZEMMEL (1920-1924) - a bot

Messziről már látszott a falu, félt, hogy megint emberek jönnek. Megállt, körülnézett, a kabátját összegombolta — erős markolással a levegőbe emelte a botot — és belevágta a földbe. A bot eltört. Az öreg Klecz a nagy mozdulattól lebukott a földre; nagyon megüthette magát, mert sírni kezdett. Ügy maradt a földön. A bot csonka, hegyes végét durcás mozdulatokkal, behunyt szemmel szurkálta a földbe — aztán úgy hagyta. Azután már csak sírt. Később felült, és hang nélkül egyre nézte a csonka fadarabot. III A műlábas Varjas jött kifelé a faluból. — No, mi az? Ejnye, ejnye, eltört a bot? No, nem baj, majd megreparáljuk: összeragasztjuk és egy erős vaskarikával átfogjuk. Nézte, hitetlenül nézte Klecz a tegnapi ellenséget; megfogta erősen a kezét, amíg az felhúzta. Törülgette magáról a port, közben lopva mindig a kovácsot nézte, nem merte felemelni a fejét — egyre talált ruháján új port, új munkát. Azt mondja, meg fogja csinálni, vaskarikát tesz rá — félve oldalt pislogott, Varjas már a két fadarabot illesztgette. Hirtelen oda akart ugrani, meg akarta csókolni a kezét, mint reggel annak a másik kovácsnak; erről eszébe jutott a hajnal, és egy ijedt mozdulattal a nagy bankók felé nyúlt. Kivett egyet — azt a markába szorította, és ismét a tegnapi ellenségre nézett, a jó emberre. Kinyújtott tenyérrel meg akarta érinteni annak babráló könyökét, amikor csodálkozással látta, hogy a pénz lobogó eséssel lehullt a földre. Megértett mindent, egy lépést tett előre — rátaposott a papírra, és egy gyerek toporzékoló türelmetlenségével rántotta meg a kovács kabátját. — Gyerünk már, majd én húzom a fújtatót.