Fábry Zoltán: Vigyázó szemmel – Fél évszázad kisebbségben

II SZIGORÚ SZEMMEL (1924-1934) - szlovenszkói grafikon

a szociális magyar emberirodalmat. A szlovenszkói író (tehát az a hat-nyolc ember, aki a határokon túl is jelenti ezt a fogalmat) életlogikásan ért el az új emberírótípushoz, ahhoz az irodalomhoz, melynek egyetlen mértéke, etikuma: a szociális felelősségérzet; és így kellett, hogy idők múltán gyűlölt ellenfele legyen annak a társadalomnak, mely magyar kultúrtársadalom cégére alatt gyökeréig — antiszociális. Ugyanakkor, amikor az író elért a fejlődés életvonalához, a szlovenszkói szervezett magyar társadalom mint pesti mentalitásgyarmat szolgai alázattal és kényelemmel ült le a szent more patrio kvaterkaasztalához, hogy végül és majdan is saját zsírjába fulladjon. Hogy a mételyezés milyen arányokban terjed, azt mi sem mutatja jobban, mint az a tény, hogy a haladó, liberális progresszív társadalom kezd eltűnni, felszívódni. Az a társadalom, mely még a polgári progresszivitást is veszni hagyja, kell, hogy ellenséget lásson az íróban. Ez a társadalom nem megmentőjét, szószólóját látja az íróban, de kimondott ellenségét, aki azzal, hogy emberies jövőt akar: veszélyezteti és zavarja a „kultúrtársadalom" nyugodt emésztését, a körülbástyázott és kisajátított jelent. Ez a társadalom, ez a szegény, gőgös pesti mentalitásgyarmat, minden részvét nélkül éhezni, veszni, küzdeni hagyja a szlovenszkói írót, mert hisz így egy ellene tanúskodó, leleplező, kellemetlen tényezőtől szabadul meg automatikusan, anélkül, hogy valaki ráfoghatná, te vagy a bűnös, a gyilkos, egyedül te! Ha így állnak a dolgok, akkor ki csodálkozik, hogy a szlovenszkói író felmentését kéri, és benyújtja elbocsáttatási kérvényét. Ha felelősségérzet van benne, csak ezt teheti: a felelősség kérdésében nem kíván osztozkodni azokkal, akik még a felelősségérzet minimális etikumát is megtagadják. Intézzék tovább egyedül az akarnokok, az irodalmárok és fehérasztalurak, a mai életintézők a szlovenszkói magyar kultúrtársadalom sorsát. Az író ebben a sorsintézésben nem vállalhat közösséget, , mert látja, hogy a kvaterka jegyében álló magyar kultúrmentalitás — sírgödröt ás. Az író az életért van. Aki a halált akarja: viselje a következményeket. A szlovenszkói magyar író nem lehet cinkos. Az író tovább akar élni, mert kötelessége — másokért élni. Valahol, Berlinben, Párizsban, Marosvásárhelyen, Pécelen vagy Jekaterinburgban, kietlen kávéházakban, tárnákban, gyári kantinokban, tarlókon és utcákon csak lesznek, akik meghallgatják, ahol szükség van rá, mint egy falat kenyérre, mert életet hoz, valóságot és jövőt egyszerre: élet feltörő grafikonját. (KORUNK, 1929) 139