Vozári Dezső: Varázslat nélkül

Tovább (1945-1971)

DOBOLD, TE VERS Mint pernye száll és húll a szó a szóra, zörgő szerszámait kevélyen pengeti az örök keserédes metafora, a semmiből próbál verset teremteni. Semmi és minden összeolvad benne, formába búvik az anyagtalan anyag, akárha csak kacér kedvese lenne szónak a nyafka rím, rímnek a gondolat. Az áradatban egymáshoz tapadnak harsány hangú igék, szorgalmas főnevek, dúdolva nyers dallamukat magadnak: a strófa hirtelen fölsír vagy fölnevet. Gyors kézzel, mely simogat és elátkoz, kihántanak szakadt gúnyádból a szavak, vegyítve szennyet és dübörgő pátoszt, élő áram gyanánt emelnek, sújtanak. Múlj el, maradj felejtett irkafirka, de addig még dobold, te vers, velem, társtalan is lángolhat, aki írta, mert nincsen ennél hűbb és kínzóbb szerelem. 109