Szalatnay Rezső: Van menekvés (Bratislava. Slovenská Grafia, 1932)

Irodalmi notesz - Szép Angéla magára ismer

loccsantja a dogmatikát, lázas inakkal kivergődik a saját pelenkái közül, hogy ősszépségű igaz emberarcát felemelje a fényes nap elé. E fénnyel borított arccal megy alkotni a megújhodás törvényszerűségében. Ő benne, az íróban, egy képlet cifrái ütődnek ki. Az élet folytonosságának történelmi képlete, melyet nem lehet letörölni, bepiszkolni, általfesteni vagy a kiütődési tér lehetőségét tőle elsikkasztani ! A festő előtt nem lehet sajtbura alá dugni az éjféli esőt, a szobrász vésőjétől lehetetlen elvezetni a Nyomort mintázó gondolatot, egy beethoveni fülnek a süketség ellenére sem lehet elrabolni az Istent megrázó melódiákat. A művészet maga diktatórikus, mert végtelen viharzású markában plasztikus anyaggá válik a mindenség összes tömecse. Ő korlátlanúl rendelkezik az anyag fölött és gyúr belőle új életet, új esztétikával és új célfutási sínekkel. Mármost akadna-e az egész világegyetemben oly merészen bárgyú, aki, mert a festő ruhátlan nőt festett meg, feljelentené a rendőrségen. Tudniillik, hogy nálunk a nők nem szaladgálnak meztelenül. A kép keretén bévül azonban joga van a nőnek, hogy meztelenül beszéljen olyan dolgokról, melyek kompozíció nélkül hömpölyögnek az élet árjában s melyek valamivé pont a művészi meglátás révén lesznek csak. De jaj mindig lehetséges volt ez addig, amíg az arisztokrácia atelierközönsége az ő érdekében dolgozó művészetet felkarolta és ebédeltette. Nem volt baj a kréta körül akkor sem, amikor az európai irodalomba bevonúltatták a parasztot és a proletárt. De a középosztály, a polgárság, lehetőleg távoltartotta magát attól, hogy közvetlenül és talpig levetkőztetve tárgya legyen a művészetnek. Aki a polgárt vetkőz89