Szalatnay Rezső: Van menekvés (Bratislava. Slovenská Grafia, 1932)
Egy nemzedék arca és harca - Budapest
patok géppuskái kerepeltek a határból, amikor elutazott az utolsó magyar csendőr is, a régi hatalom kakastollas szimbóluma: valami óriási nyilvánosság ütött a fiatalember agyába. Egyszerre összeesett előtte az egész társadalmi és erkölcsi világrend, darabokra hullott s ezek a darabok újabbakra hullottak széjjel. Remegő kézzel, magunkra maradva, árván és dicstelenül, a legkamaszabb és legéhesebb napokban, kezdtük felérezni a világ új teremtését. Az apák kezéből kiesett az állam, a társadalmi kenyérszatyor, s ránkesett a kisebbségi sors. De fejünk fölött Európa Keletje és Nyugatja áramlott végig, összehajoltak a progresszív demokrácia fakó lobogói: kiábrándultunk a Nyugatból, hisz a szemünk előtt fogott kezet Oswald Spengler és Henri Massis Európája. Generáció lettünk, holott azelőtt csak iskolai folyosók tölteléke hullámzott bennünk. De meghatványozódott fiatal életünk. Elszakadtunk a gócponttói, a tápláló szívtől, pedig a múltban sosem próbáltuk ki, milyen a függetlenség a végeken. Tizenkétszer háromszázhatvanöt napot éltünk már át, más gazdasági, más társadalmi, más politikai, más szellemi viszonyok között, mint az anyaország. Itt éltünk a széleken, bejártuk köröskörül Európát, csak épen Magyarországot hagytuk ki. Megtanúltunk németül, franciául és a szláv nyelveken, Adynak és kortársainak magyar metafizikáját szívtuk prágai diákszobák mélyén és a régi progresszív magyar szellemi generációval tartottuk ébren az éjszakát Pozsony, Bécs és Páris kávéházaiban. Nem volt egyetlen napunk, mikor ne tettünk volna valamit. Újságokat és folyóiratokat szerkesztettünk, verekedtünk emberekkel és eszmékkel, voltunk politikai agitátorok és lírai költők, diákvezérek és koplaló fanatikusok, de nem telt 57
