Szalatnay Rezső: Van menekvés (Bratislava. Slovenská Grafia, 1932)

Egy nemzedék arca és harca - A diák és a munkás találkozása

bőven ilyeneket negyvennyolcban. Március idusából szép magyar halott lett múzeumok és könyvtárak szekrényeiben, forradalmi igéit átvette a múzeumőrkispolgárság és átfestve ünnepi gramofonlemezeivé csinálta az úri és kapitalista reakció. Nem véletlen, hogy ennek a nyolcvankétéves forradalomnak és lázongásnak mai időkbe való átértékelését látja és érzi az új nemzedék, amikor ennek a napnak évfordulóján sajátos koszorút helyez Petőfi Sándor szobrára Budapesten. Ez az a pólus, amelyen villámokba gyül a történelmi tradíció egészséges ereje. De itt vigyázni is kell a mult igazsága fölött. Mert itt válik az út kétfelé. Az egyik a Petőfi Sándor kaszinóba dugott gipszszobrához vezet, a másik pedig egy generációs találkozás a hozzáállás tarajára visz. Az első a halál útja. A második: az életé. Ez az életút: az új nemzedék találkozása azokkal a nemzedékekkel, amelyek ezen a meghatározott Duna-földön egymásra utalt, de egymást ma még rosszul látó népeket értelmi és élnitudó közösségbe akarják hozni; másrészt pedig találkozás ez az út a munkássággal a szocializmusban. A magyar középosztálybeli fiatalság helyzete és útja a társadalom felé nagyjában alig változott az utóbbi félszázadban. Mindenki tudja, milyen az útja egy fiatalembernek, aki a polgáriságból a középiskolai érettségi után felkerül az egyetemre. Mint gimnázista a családszobák sorompói között élt, alig találva valami rést, amelyik testi-lelki kiélést jelentett volna számára. Az egyetemen pedig beleszorult a tudományok herbáriumába, cédula-filozopter, biflázó jogász és anatómiai öncsodálatba eső medikus lett belőle, akinek legfennebb a billiárdgolyó, a megfizetett szerelmi 45