Szalatnay Rezső: Van menekvés (Bratislava. Slovenská Grafia, 1932)

Egy nemzedék arca és harca - Anti-Spengler

ború utáni gazdasági züllésből kiemelkedő új német élniakarást, ahogyan felelevenítette a pángermánizmus szilajságát: ez ő volt, a fauszti ember való alakja, aki utolsó lendülettel is ragaszkodik önmagához, behúnyt szemmel feltornázni szeretné magát az elkövetkező viszonyok fölé és metafizikát farag a vég megrázó pillanataiban. Ma már mindenki tudja, hogy Spengler merész fejtegetései, új vágású teóriái, ragyogó paradoxonjai: egy társadalmi megrekedtséghez vezetnek. Spengler nem hisz a kultúra egységében. Kimutatja, hogy nincs egységes emberi kultúra, csak kultúrák vannak. Az egyik kultúra ugyanúgy keletkezik és fejlődik, mint a másik. Egy biológiai törvény sínjein futnak, mindegyiknek van gyermekkora, ifjúsága, férfikora és öregsége. Minél inkább közeledik egy kultúra a maga déli magasságához, annál férfiasabb, keményebb, fegyelmezettebb, nyugodtabb lesz a formanyelve és élesebbek a vonásai. Végre is a kezdődő civilizációban, a kultúra aggkorában: kialszik a lélek tüze. A csökkenőben lévő erő féleredménnyel még egyszer kísérletet tesz az alkotásra, a klasszicizmusban, mely egyetlen kialvó kultúrában sem idegen, a lélek fájdalmasan visszagondol még egyszer, a romantikában, a gyermekkorára. Végül elveszti erejét, kedvét, fáradtan, kihűltén visszavágyódik ismét az ezeresztendő világosságából az ősiélek titokzatos homályába, az anya ölébe: a sírba. Az egyik kultúra a másikra Spengler szerint nem volt hatással. Nincs is fejlődés. Minden kultúra egyszerűen leéli a maga életét, külön-külön, mint egy fa, mint egy növény. Spengler az egyiptomi, a kínai, a maya, az indus, 26