Szalatnay Rezső: Van menekvés (Bratislava. Slovenská Grafia, 1932)

Egy nemzedék arca és harca - A halott március

rete felé Kossuth Lajos a magyar demokráciát, Széchenyi István és Eötvös József a nemzettestek szabad gazdasági és kultúrális életét, Táncsics Mihály a szocializmus dönthetetlen igazságait és egy politikai széthúzásoktól százfelé szakadt nép összefogott és összeforrt, csodálatosan és megbűvölően, mint soha a történelem folyamán. A tizenkilencedik század magyarságának legnagyobb kollektív élménye volt a negyvennyolcas szabadságharc. Nemzedékek nőttek fel ennek a társadalmi emlékcsomónak a mellein. Hetven esztendő politikai életében vízválasztó volt a március idusa és a Habsburg reakció egyedüli ellenfele. Pedig ez a forradalom nem is volt társadalmi revolúció, csak államforradalom. A szentistváni magyar állam politikai függetlenségét küzdötte ki és biztosította az európai civilizáció komor délelőttjén egy ország alkotmányos mechanizmusát. A sajátos és szükséges magyar társadalmi forradalom számára nem jutott idő és fizikai készség. Az adott viszonyok igazolták Kossuth Lajos elgondolását: előbb kell biztosítani a politikai jogok élvezését, aztán jön a Széchenyi István terméstöbbletigérő szántó munkája. A fejlődésvonal útját elvágta a Habsburgok politikai dilettantizmusa és a nemzetközi deakció érdekszolidaritása. Pedig a negyvennyolcas szabadságharc: társadalmi forradalom benső feszítőerejét hordozta magában. A kiegyezés után megkezdődött az a fejlődés, mely egyenesen Trianon felé vezetett. A politika hipertrófiája elnyomott minden egészséges társadalmi erőkifejtést és korszerű életet. Ez volt a magyar dekadencia, az igazi fin de siècle a Dunamedencében. 15