Duba Gyula: Szabadesés, Vajúdó parasztvilág

Szabadesés

gését és érezték illatát. A házikó mellett, ragyogó villanyfényben egy pár csókolózott, hosszú csókokkal szerették egymást, Török Ilona zavartan elfordította a fejét, helyettük szégyellte magát... nem illik világoson ... Morvái megállt, maga felé fordította őt, állát felemelve kényszerítette, hogy a szemébe nézzen, és rámosolygott... Ne félj tőlem! — mondta, és megcsókolta a száját a fényben, érezte, hogy Török Ilona megmerevedik, de nem ellenkezett, csak a száját szorította össze, és ajka most keskeny, hűvös vonal maradt. Talán beletörődött, hogy ennek így kell lenni, csókolj vissza, súgta neki, de ő azt mondta: Nem akarom ... S egyszerre lehangoló változás ment végbe Morvaiban, érdektelenséget érzett, és megsejtette az unalmat és magányt, mely körülötte ólálkodik. Látta maga körül a siető lányokat és asszonyokat, a város nőit, annyira mások, mint Török Ilona, más a megjelenésük, és mások a gondolatok, az érzések, mélyeket keltenek. A front után íkél évvel kapta a fényes szárú, karcsú ünneplő csizmáját, akkor nagyon örült neki, széles karimájú kalapot hordott hozzá, s most visszagondolva önmagára, látta a csizmás, nehézkes parasztlegényt, ahogy himbáló járással, esetlenül megy a Vencel téren. Hát azt az időt testesítette meg Török Ilona. Az éveket, melyeket maga mögött hagyott, s melyeket csak emlékekként tudott már meglátni és elviselni, feldíszítve gyengéd megbocsátással,, megfosztva kemény egyszerűségüktől és szorító bilincseiktől. Mellette megy selyemharisnyában és kibodorított hajjal a kora ifjúsága, és nincs módjában gondolatban megszépíteni, mert élő valóság, megváltozhatatlan és eredeti. Tudta, hogy erről a lány nem tehet, és ő sem tehet róla, erről csak azok a belső változások téhetnek, melyeket az idő parancsa rendel el bennünk, s melyeknek 'öntudatlanul és tehetetlenül engedelmeskedünk. Azt is érezte, hogy igazságtalan, kegyetlenül igazságtalan most Török Ilonához, aki semmit sem sejt a gondolataiból,, és önmagához is igazságtalan, me'g akarja tagadni önmagát, ami úgysem lehetséges, de nem tehetett másképp. Nézte a várost, az embereket, a fényeket, 95.