Duba Gyula: Szabadesés, Vajúdó parasztvilág

Szabadesés

Sorra nézték a feliratokat, és a komikus neveknél vagy túlságosan érzelgős vallomásoknál összenevettek. A téglák feliratai mögött is tömeg élt, fiatal és életerős, bohóchajlamú tömeg. Az asszony megállt, és úgy nézett egy grafitsort, ahogy az ember a gyerekkori képét nézi, melyet nagyon szeret. Az egyik téglán két név áll: „Zsuzsi — Tibor." Zsuzsa megcsókolta Morváit. — Nincs férjem és két gyerekem . .. gimnazista lány vagyok. Szeretlek, Morvái, úgy beszélj velem ... Morvái semmi egyébre nem tudott gondolni, csak arra, hogy már nem tart sokáig az egész, az asszony mindjárt hazamegy. — Neked is vannak Hlyen emlékeid? Forgópisztolyok, gondolta Morvái, egy tölténnyel, éppen ilyen emlékek, mint egy fakuló ceruzasor. — Ki volt ez a Tibor? — Aranyos gyerek ... osztálytársam. A háború után Ausztráliába szökött, sírt, hogy menjek vele. Meghalt valahol... — Meghalt? Az jó, ha meghalt. Nem szeretem az ilyen emlékeidet! Az asszony most úgy nézett a szemébe, mint amikor arra kérte azon az éjszakán, hogy soha ne felejtse el őt. — A férjemre nem vagy féltékeny? — Ne beszélj róla, mert megbántom őt, pedig semmiről sem tehet. Ha arra gondolok, hogy az övé voltál először, és gyerekeid vannak tőle, úgy érzem, minden érték hiábavaló. Miért nem vártál rám? — így nem szabad beszélnünk. . . hazug helyzetet teremtünk vele. Nem érzed, hogy hazudunk egymásnak? — Én nem hazudom. — Tudom. Azért ne beszélj tovább! Én hazudom. Tudnod kell, hogy hazudom. — Te sem hazudsz. Igazat beszélsz. — Hallgass, Morvái, hallgass. Ügy beszélj velem, mintha gimnazista volnék. Nincsenek gyerekeim. Férjem sincs ... — Húzta magával, el a téglafaltól, a Mély úton emberek mentek, és nézték, ahogy kézen fogva sietnek, mintha szök18* 275