Duba Gyula: Szabadesés, Vajúdó parasztvilág

Szabadesés

— A városban ... a járáson meg a kerületen. Mindenütt vannak nekem elvtársaim, géppuskával fedeztem őket, amikor támadtunk. S most nagy helyeken vannak ... felelős helyeken. Akár a sasok, gondolta Morvái, úgy élnek azok az elvtársak, hozzáférhetetlenül, szabadon. Az öreg forradalmár most beszéd közben egyenesen a szemébe nézett, fáradt és szomorú volt a tekintete, de ő erről nem tudott, .mert ha tud róla, hogy szomorú a szeme, összerezzen, és zavartan másról kezd beszélni. A szomorúság nem fér össze az önáltatással; az önáltatás tudatos magatartás, a szomorúság pedig irracionális és ösztönös állapot, egyik az ész, másik az érzelmek dolga, s így egymás ellenségei. — Azt hiszem, igazad van, gyerek. Nem kell kilőni azokat a sasokat, rikoltozzanak csak az erdők felett. — Egyet lepuffantok, ha sikerül... — mondta elgondolkozva Morvái. — Többre nincs töltényem, de egyet lepuffantok, ha meg tudom őket közelíteni. — Szép madár a sas, de nagyon óvatos. Király ... madárkirály. Igyál, gyerek! 4 A nyugatról húzódó borulat már eltakarta a napot, felhőujjai messze a keleti dombok fölött nyúltak a látóhatár pereme felé. Morvái útja most sárguló szőlők közt, egy ugaron hagyott földcsíkon vezetett, betonkemény, megrepedezett gyalogúton. Az ösvény testében tíz-tizenöt centiméter mélyen voltak a repedések, és úgy tűnt fel, mintha a valóságban láthatatlanul tovább folytatódnának, egészen a pokoli hőségig, a föld középpontja felé. Árnyék ült a tájon, de a hőség nem szűnt, mintha a világosszürke felhőzet pléhfedél lenne a világ fölött, s alatta megszorult a rekkenő meleg. Akár a padláson, gondolta Morvái. A szőlőtőkéket figyelte. Sárgul és hull a levelük, előbuknak közülük a barna venyigék, s az otellófürtök szürkülnek, 226.