Duba Gyula: Szabadesés, Vajúdó parasztvilág
Szabadesés
Újra ittak, és Varga bácsi le sem nyelhette a bort, köhögni kezdett, leült egy nyikorgó székre, úgy köhögött. Egészen könnybe lábadt a szeme, és amikor abbahagyta a köhögést, zavartan Morvaira nézett, mintha szégyellné ezt a borzasztó és gyilkos köhögést, mely nem méltó hozzá, megalázza, de semmit sem tehet ellene. Mentegetőzve mondta: — Az elvtársak gyakran biztatnak, hogy menjek fürdőbe ... kezeltessem magam. — Hallgasson rájuk, menjen. — Nem megyek ... Nem voltam én még soha beteg. S ha egyszer az leszek és lefekszem, többé fel sem kelek. Tudják ezt az elvtársak is, nem gondolják komolyan azt a fürdőt... csak mutatni akarják, hogy törődnek velem, eszükben vagyok, és ismerik érdemeimet. Csak hát engem nem kell még ápolgatni... Az elvtársak nem törődnek veled, gondolta Morvái. Ez az igazság, forradalmár elvtárs. Köpnek rád az elvtársak, s te ezt jól tudod, hogyne tudnád. Varga bácsi a háború után vezető szerepet tölthetett volna be a faluban, de nem kapott új pártigazolványt, s a régit elvették tőle. Magyar volt. S az első 'megrendülés után nem talált más megoldást, megjátszotta a sértődöttet, úgy viselkedett, mintha nem érdekelné a dolgok alakulása, mintha semmi köze sem lenne a forradalom ügyéhez, s évek múltán észrevétlenül és törvényszerűen kimaradt a közéletből, még a lehetőségét is elvesztette, hogy beleszóljon a dolgok alakulásába. Fokozatosan sorvadt el benne a forradalmár lélek, s a helyére, idegsejtjei alapanyagába keserűség és belenyugvás költözött. Talán nem is volt igazi forradalmár, ha ezekben az időkben nem tudott harcolni a jogaiért és a célért, melyért életét is áldozta volna valamikor, talán csak a kalandvágy vitte végig a világon, hogy a szabadság katonája legyen. Egy bizonyos: a mellőzésben és méltánytalanságban keserű emberré vált. A régi szenvedélyeket nem érezte, a mellőzést megszokta, de azért azt ösztönösen megérezte, hogy régi énjéről nem mondhat le egészen. A spanyol sziklákon és kanyarokban folyó harcok emlékéről, az interbri224.